Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-08-13 / 33. szám
260. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1916. tálán sok igaznak látszó ügye közül, de magában álló s feltétlenül diadalmaskodó igazság, amely az Isten szívéhez közelebb áll, mint bármi más hasonnemű eszme a világon, diadalmas világnézet, amelynek szolgálatába állani nemcsak érdemes és illő dolog, mindenkire nézve, de amelyet nem szolgálni lehetetlen mindazokra nézve, akik egyszer azt megismerték. Gondosan mérlegelnünk kell múltat és jövőt s panaszkodni, kárhoztatni, ostorozni és lelkesíteni csak akkor van jogunk, ha győzelmi tudatunk van. Ellenkező esetben talán érhetünk el ideig-óráig való eredményeket, de hypokrizisünk alatt mihamarabb érezhetővé válik a mi igazi szellemi arculatunk minden kételyével, aggódásával és tépelődésével s a várt eredmény helyett csak annál nagyobb romlás és visszaesés mutatkozik a lábunk nyomán. Hivatásunknak e felemelő tudata nélkül, mint mondottuk, munkánk sikeres nem lehet s még hátra van, hogy néhány szóval a most felhasználható konkrét eszközök egyikére-másikára vessünk tekintetet. Veridicus. Hétköznapi istentiszteleteink és a Biblia. Régóta rováson van már nálam az a tárgy, melyről az írt cim alatt röviden szólani akarok. Bár több, mint 20 évvel ezelőtt elmondhattam volna a most elmondandókat, de visszatartott az, hogy esetleg — ami még a legnemesebb célzatú ügyekben sem szokatlan minálunk — talán kérkedéssel vádoltatom. Ezúttal azonban az a körülmény késztet megszólalásra, hogy ugyanebben a kérdésben még az év elején, buzdító példára való hivatkozással, egy kis közlemény jelent meg kerületi lapunkban. „Követésre méltó példa“ cim alatt ugyanis a „Vegyes" rovatban megemlékezés történvén a debreczeni egyháznak a hétköznapi istentiszteletben bevezetett azon újításáról, hogy naponta bibliai szakaszok olvastatnak fel, lapunk szerkesztősége kívánatosnak jelezte, hogy vajha dunántúli egyházaink is követnék a debreczeni példát s az Isten igéje naponta olvastatnék templomainkban ! Vajha olvastatnék — én is ezt mondom, mert a Biblia olvasásának kedvező hatását már régóta volt alkalmam tapasztalni. Rendes lelkészi működésemnek ugyanis mindjárt kezdetén, kellemetlen hatású volt reám nézve az a sajnálatos jelenség, hogy híveink a hétköznap reggeli — mert délután nincs — istentiszteleteket még télen, sőt a komolyabb jellegű adventi és böjti időszakban is csak gyéren, vagy egyáltalában nem látogatták. Hogy tehát az érdeklődést fölkeltsem, már ezelőtt 23 évvel bevezettem az adventi és böjti időszakban egészen rendesen, naponta a bibliaolvasást. Ennek a következménye az lett, hogy a jelzett két időszakban mindig nagyobb számban voltak és vannak temlomlátogatók, sőt máskor is hívők részvételével tarthatók meg a reggeli könyörgések. Legújabban pedig — és itt már a debreczeni példa állott előttem — az iskolai év végéig fenntartottam a bibliaolvasást, mert ennek bevezetését és állandósítását az iskola növendékeire való tekintettel is szükségesnek tartom. De mondjunk már valamit nagyobb általánosságban is a bibliaolvasásnak a hétköznapi istentiszteletekben megállapítható fontosságáról. Nem ritkán esik szó arról, hogy istentiszteletünk nem eléggé változatos. íme, itt kínálkozik egy olyan részlet, mely a hétköznapi istentiszteletet is magasabb színvonalra emeli és változatosabbá teszi. Hangsúlyozni szoktuk elég gyakran az Isten igéjének fontosságát, becses voltát és ajánlani annak alkalmas és alkalmatlan időben hirdetését. Ne elégedjünk hát lázadás 16-ik napján hagytuk el a várost s mielőtt még kivilágosodott volna, szerencsésen kimentünk a város kapuján. Dicsőítettük az Istent, amikor szürkületkor beléphettünk a kicsiny csónakba, amely már készen volt számunkra. Ezen a kis csónakon 13 napig mentünk, bizony a türelemben sokat kellett magunkat gyakorolnunk. Hogy arcunkat az emberek meg ne lássák, ezért állandóan egy kis kabinban kellett tartózkodnunk. A kabin olyan kicsiny volt, hogy mindig ültünk vagy pedig feküdtünk. Az Isten azonban mindig velünk volt. Majd egyik vámvizsgálat jött a másik után; a vámhivatalnokok az egész kabint fölkutatták. Sokszor néztek reánk, de sohasem tudtak felismerni bennünket, hogy mi európaiak vagyunk, mert a nők fejüket és lábukat betakarták s megkuzódtunk mindnyájan egy sarokban. Az egyik vámhivatalnok egyszer ezt mondotta a csónak kormányosának: „Az ön utasai nagyon hallgatagok". Mikor azután elment, mondotta a mi emberünk, hogy ha fölismert volna bennünket, azonnal végünk lett volna. Végre Han-kan-hoz közel értünk, ekkor egy kínait előre küldöttünk, hogy tudakozódjon a dolgok felől és hogy alkalmas ruhát szerezzen számunkra; ez az ember azonban nem jött vissza hozzánk. Újra rejtőzködnünk kellett s mivel mindenütt kémek jártak, még beszélnünk sem volt szabad. Majd beszálltunk egy más, kisebb csónakba s gyorsan haladtunk a folyón lefelé. A veszélyes vámhelyeken ezután is mindenütt szerencsésen átjutottunk s néhány óra múlva azután feltűnt a láthatáron Han-kan. Ünnepi örömujjongás töltötte el a lelkünket, amikor megismertük az európai gőzösöket. Boldogan értünnk a révbe. (Vége.)
