Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-08-13 / 33. szám
33. szám. DUNÁNTÚL! PROTESTÁNS LAP. 259. oldal. még dicsőbb jövendő vár, elfeledtük, hogy a protestántizmusnak hódító és állandóan diadalmasan tovább terjeszkedő nagyságnak kell lennie. Rá léptünk az álliberálizmusnak arra a kényelmes álláspontjára, hogy hiszen végeredményben nem tesz különbséget hogy valaki milyen felekezet tételei szerint imádja Istenét, csak ne legyen Istentagadó s velünk egy Krisztus előtt hódoljon. A belső propagativ erő megszűntével külsőleg is egyszerre a stagnálás, sőt a visszaesés tüneteivel találtuk szemben magunkat. Mert ha valahol, úgy a vallási élet területén áll a közmondás, hogy aki nem halad, az marad. Itt minden tétlenül eltöltött óra nagy visszaesést jelent. Mindnyájan tudjuk, hogy egyházaink életében volt egy idő, midőn az a természetes és életszükségletszerü propaganda útjáról lesodortatva, bizonyos tiszteletreméltó konzervativizmussal az eddig elért határok megtartását tűzte ki programmjává. Ennek az irányzatnak a gyökérszálai, mint az egyháztörténetből ismeretes, évszázadokra nyúlnak vissza. Ez az irányzat folytatta a korviszonyok nyomasztó hatása alatt olyan nemes következetességgel, mint egyetlen lehetséges programmot, a sérelmek politikáját, amikor a benső építés helyett is szünetlenül a vett sérelmeken tartottuk a szemünket s a jóllét és virágzás korszakának tekintettük azt az időt, amikor egy-egy év, vagy évtized folyamán semmi sérelmet nem kellett feljegyeznünk történetünknek lapjaira. A sérelmek korszaka azonban, Istennek hála, egyszer mégis csak véget ért s ezzel egyidőben jóleső megnyugvás szállt meg bennünket s nem látszott a látó határunkon semmi jelentékeny teendő, nem hevített semmi nagyobb koncepció. Mint egyetlen lehetséges térre, rávetettük magunkat egyházunk anyagi jólétének munkálására, mert a külső tényezőkkel vívott nagy harcok közben egészen megfeledkeztünk a mi belső nagy missziónkról, amelyet csak aktivitással, harcokkal, nemes küzdelmekkel s főleg győzelmekkel lehet valóra váltani. Nekünk azonban nemcsak relativ igazságaink vannak, amelyeknek érvényesítése közben a felmerülő akadályokkal valamiképpen ki lehetne egyeznünk, de ügyünk magának az örök igazságnak és az Istennek ügye. Maga az Isten tette egyházunkat saját eszméinek letéteményesévé s ez eszméknek velünk, vagy ellenünk, de mindenesetre diadalra kell jutniuk. Mindaddig, mig egyházi életünk tevékenysége csak arra irányul, hogy meglevő határainkat megóvjuk, vagy ha már veszítenünk kell, legalább görcsösen ragaszkodjunk minden talpalatnyi terütetünkhöz, addig alig lehet szó arról, hogy a tőlünk elidegenedett lelkekre alapos hatást gyakoroljunk. Elvégre érthető, ha a teljesen közönyös emberek, vagy pláne az ellenséges lelkek nem szívesen csatlakoznak ahhoz az ügyhöz, amely nagy önmegtagadást kíván s ezzel szemben nem ígér egyebet, mint egy örökös defenzív küzdelem állandó szívszorongásait. Annak a szellemi igazságnak, amely az anyagi élettől elvonva az embereket, az egész létre tart igényt, minden esetre diadalmas ügynek kell lennie. Örökké csak védekezni, sohasem győzni, eszméinket számra nézve mindig kevesebb egyén között vegetativ módra életben tartani s hosszú egyenetlen harcban — bár lassan — végtére mégis csak elvérezni: úgy-e bár mindez nem valami vonzó a tőlünk elidegenedett intellektüellek számára? Azt igazán nem lehet senkinek zokon venni, ha nem lelkesedik olyan ügyért, és oly egyénekért amelyből s akikből a végső diadalnak biztos tudata, sőt reménye hiányzik. Az intelligencia visszahódításának legelső feltétele tehát — még egyszer hangsúlyozzuk — amely nélkül a győzelemre egyáltalán nem számíthatunk, az a rendületlen hit és meggyőződés, hogy az az ügy, amelynek a szolgálatában állunk, nem egy ügy a világ számmeggel és a katonasággal szemben, akik bennünket el akartak hajtani, mindig meghallgattatást találtunk. A hívó szóra nem jöttünk mindjárt elő, inkább várakoztunk, amig a Gondviselő nekünk más útat mutat a szabadulásra; a missióra gyűjtött pénzt nem akartuk bizonytalanul a menekülésre fordítani. Végre jött egy eső, amelyre régóta vártunk, fölüdülést hozott számunkra, felkeltünk helyünkről, mivel az eső zuhogása felülmúlt mindenféle zajt. Az esőzés és az éjszaka idején azonban egyszer csak hirt kapunk, hogy egy másik házba meneküljünk. Mintegy 40 ember állott kint az utcán, de hogy kik voltak, nem tudtuk. A mi asszonyaink egy-egy kék kendővel bekötötték a fejüket és két-két ember által kísérve, különböző utakon menekültünk az új rejtekhelyünkre; ahol mindnyájan szerencsésen összetalálkoztunk. Egy fiatal kínai hozta magával kis gyermekünket. A szobának, amelyben megpihentünk, jó, erős fala volt, egy zsindelyezett tornác is hozzátartozott. Innen néhány lépcső vezetett a padlásra; egy nagy ládát pillantottunk itt meg, tele volt tejjel, teával, befőzöttel, néhány szál gyertya is volt benne, mindezt jó volt nekünk tudni. A házi gazda éjjelenként ritkán szokott otthon lenni; inkább fölfegyverkezett és elsietett, hogy a várost megvédje az ide-oda kóborló rablóktól, akik száz meg száz embert kiraboltak és megöltek. Ezen a helyen 12 napon át rejtőzködtünk. Majd hallottuk a hirt, hogy a folytonos esőzés következtében a folyó megáradt. Elhatároztuk, hogy így csónakon elmenekülünk Han-kan-ba. Biztosan számítottunk most már a menekülésre. Az utcán fogadunk egy kocsit s ezzel kimegyünk a folyóhoz. Kezdett világosodni; egyszer valaki ezt kérdezte tőlünk: „Kik vagytok ti?“ Kísérőink az asszonyok előtt mentek, hogy föl ne ismerjék őket és így feleltek: „Utasok vagyunk, kocsira várakozunk“. Kocsink csakhamar meg is érkezett. A
