Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-08-06 / 32. szám
252. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1916. azoknak az intelligens protestánsoknak a száma, akik az egyházi életre nézve indifferensek, akiknek a helye a templomban, az egyházi életben üresen marad s akiket ma már csak valamely zajosabb egyházi aktus képes időnként arra csábítani, hogy betérjenek egy kissé a maguk templomába s akik az élet egy-egy kritikus fordulatánál egyáltalában nem csinálnak maguknak lelkiismereti furdalást abból, hogy anyagi érdekekért hűtlenséget kövessenek el egyházukkal szemben. Szomorú valóság, de előtte lehetetlen szemet hunynunk, hogy magyar protestáns intelligenciánk körében rohamosan szaporodik azoknak száma, akiket már többé nem az öntudatos vallásosság, hanem csak némi halavány emlékezet és hallgatag illemtudás fűz ideigóráig egyházunkhoz. Még két évtizeddel ezelőtt a protestáns egyházi élet aggódó vezéremberei intelligenciánk betegségét a vallási indifferentizmusban látták és állapították meg s célul azt tűzték ki maguk elé, hogy intelligenciánkat ebből az állapotból ragadják ki. Derék kezdeményezések után — miért, miért nem: most nem kutatjuk — a dolog nem sikerült. Bár nagy és nemesszívű protestánsok attól az időtől fogva sok intelligens lelket megnyertek az evangéliumnak, az ilyen gyógyulási esetek sporadikusoknak bizonyultak s az intelligencia tovább ment lefelé a lejtőn, mig végre a legutóbbi időben a helyzet elfajulása két irányban lett szembeszökővé. Végtére a közönyösség is csak egy typusa az érzelemnek s hűvös, dermesztő hidege nem tarthat örökké. A mi indifferenseink lassanként — bár névleg megmaradtak protestánsoknak — csapatostul szegődtek olyan szellemi irányzatok szolgálatába, amelyek végeredményben az egyházi élet megsemmisítésére törnek. Ezek az irányzatok a hitet, a vallást, az egyházat egy rég letűnt s leszaladtunk a lajtorján. Nagy sötétségben haladtunk, végre elértük a régebbi kertünk mellett fekvő udvart. Ennek egyik oldalán volt a vendéglős magtárja. Amikor az ajtón beléptünk, mondotta: „Hamar a gabonarakásra s a csapóajtón át föl a padlásra!“ Ez gyorsan megtörtént. Újra olyan helyre kerültünk, mint előbb. A padlás deszkái rosszak, szemét, rongy s mindenféle régi ruhadarab itt is, ott is. A falak repedezettek. Egy-egy nagyobb nyíláson, mint egy ablakon, mindent meg lehetett látni. De volt egy sarok, ahol meghúzódhattunk. Itt rejtőzködtünk 4—5 napig. Néha a csapóajtót felemeltük s így egy kis teához, vagy egy darab kenyérhez csak hozzájuthattunk ; amelyet mohón elfogyasztottunk, amikor már 24 órán át éheztünk. Naponként tanácskoztunk, nem tudnánk-e valamiképpen elmenekülni, de tervünk mindig meghiúsult. Egyszer egy éjszaka éjfélkor kinn várakoztunk már az utcán, néhány kocsit akartunk fogadni, hogy elmeneküljünk. Igazi kinai ruhát vettünk magunkra, hogy senki meg ne ismerhessen bennünket; azonban hirteönmagát túlélő világnézet beteges maradványának minősítik, amelynek talán még kegyeletből érdemes ideig-óráig fennmaradnia, de amelyet a haladó kor szelleme rövidesen nyomtalanul meg fog semmisíteni. Vallásilag közönyös intellektüeljeink a szabadelvűség örve alatt átcsaptak a történeti materiálisták és szabad gondolkodók, a déli typusú, rohamosan elharapódzott szabadkőművesség zászlaja alá s vagy teljesen elvesztették a legutolsó kapcsolatot is, amely őket az egyházhoz fűzte s ma már teljes fegyverzettel szállanak sikra az egyház, a vallás neve alatt a saját egyházuk és a saját vallásuk ellen is, vagy bizonyos közművelődési egyesületszerü intézményt akarnak látni az egyházban is, amelynek jelentősége és jövője csak akkor lehet, ha beáll a legdivatosabb, a hypermodern szellemi irányzatoknak az uszályhordozói közé. Egy részük már levonta a tett lépés következményeit, a másik azon van, hogy levonja azt. Beteg protestáns intelligenciánk másik része tudatosan, vagy öntudatlanul a katholikus restauráció sodrába került. Az óriási léptekkel haladó magyar katholicizmus nagy gyakorlati érzékkel terjesztette ki a maga munkáját a nőnevelésre, az egyesületi, szövetkezeti munkára, az apologetikus irodalomra, a sajtóra, az elmúlt évek során egyre-másra alkotta meg nagyszabású intézményeit, sajtóorgánumait s mig mi szószékeinken vasárnaponként elmoralizálgatunk, addig a nép, jobb híján, templom után az Uj Lap-ból okúi, onnan szivja magába az antiszemitizmust s telik meg lassanként a katholicizmust foglalkoztató napi eszmékkel. A magyar jezsuiták újságja az intelligenciának olyan rétegeit is megmozgatja, amelyek ránk nézve megközelítheletleneknek bizonyultak. Úri nőink között erőt vesz a Prohászka-láz, divattá lesz a jezsuita szónokok prédikációinak, konferenciai beszédeinek a hallgatása. Az „urak len lármát hallottunk s a vendéglős csendesen suttogta : „Föl a padlásra! Itt a rendőrkapitány, megölet benneteket“. Újra menedékhelyünkre húzódtunk s nagyon hálásak voltunk, hogy nem sikított piciny gyermekünk. Hallottuk, amint a rendőrkapitány kiadta a parancsot, hogy fel kell kutatni az egész házat. Egy csomagunkat megtaláltak, amelyet el is vittek magukkal. Egyszer egész közelről hallottuk, amikor az ellenséges ember ezt kérdezte: „Hát azon a helyen ott fönn mi van?“ A vendéglős így felelt: „Itt van a gabonám“. Mivel az ajtó zárva volt, a rendőrkapitány kiadta a parancsot, hogy törjék be. „Mi ez“ — kiáltotta — „itt látok egy rakás gabonát, tovább pedig egy csapóajtót. Mire való az? Fel kell mennem, hogy megnézzem, mi minden van ott!“ Éppen én ültem a csapóajtón. Még lélekzeni se mertünk, hanem egyedül Istenhez sóhajtoztunk. Majd hallottuk a hangot: „Ott fönn csak egy pár asszony van“. Éreztem, hogy emelgette valaki a csapóajtót, de Isten csodálatos kegyelmében tartott bennünket: a katonatisztek és a katonák hirtelen máshová
