Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-08-06 / 32. szám
32. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 253. oldal. kongregációja“, amely mosolyunk mellett indította meg tevékenységét, sok eddig közönyös intelligens lelket ragad magával innen és túlról. Mi lelkészek bizonyos aggállyal beszéljük meg, hogy ez a diadalmas kath. reakció ma már nevelőintézeieink és parókiáink kapuinál sem áll meg s egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy gyülekezetünknek nem egy intelligens embere, aki eddig udvariasan elhallgatta előttünk a mi egyházi életünkkel szemben érzett aggályát, panaszait, kezd titokban Rómával és az ő papjaival szimpatizálni, kezdi kevésbe venni a mi kisded lokális civakodásainkat, aprólékos koncepcióinkat. Az ilyen lelkek először mint a partra vetődött porszemek, közönyösen pihennek, de jön a kath. restauráció egy váratlan hullámcsapása és elsodródnak a látóhatárunkról. Ez a veszély egész nagyságában csak a legutóbbi években kezd kibontakozni s egyelőre még az is nagy szolgálat volna egyházi sajtónk részéről, ha lelkészi karunkat tájékoztatná a veszély nagyságáról s megismertetne bennünket az ellentét harci eszközeivel. Mert, sajnos, a dolog úgy áll, hogy közülünk igen soknak még csak halavány sejtelme van afelől, hogy ebben a nagy restaurációban a magyar protestántizmusnak milyen fontos életérdekei forognak kockán és veszedelemben. Ma már, ha lelkészi hivatásunk közben ez az újra szervezkedő romantikus katholicizmus egy-egy intelligens hívünket elragadja, nem lehet könnyen és nyugodtan napirendre térnünk az eset felett. Kevés idővel ezelőtt ilyen esetekben még nem tudtuk, hogy honnan fú a szél, de ma már tisztában kell lennünk vele. Ha kevés idővel ezelőtt valaki közülünk ilyen esetben azzal nyugtatta meg magát, hogy csak egy kis szélrohamról van szó, ma már tudnia kell, hogy ugyanez a szél fú országszerte s ha nem állunk talpra, lehet, hogy hamarosan csapatostúl ragadja el tőlünk intelligenciánk jelentékeny részét, sok fűszálat, amelyet ez idő szerint hozzánk vajmi kevés kapcsolat fűz. Veridícus. A komáromi egyházmegye közgyűlése. A komáromi ref. egyházmegye július 26-án tartotta évi rendes közgyűlését, amelyet megelőzőleg a közgyűlés alkotó tagjai a templomban gyűltek össze, ahol Topa József förgepatonyi lelkész magasszárnyaiású imával vezette a lelkeket az egek Urához. A közgyűlés a megyeháza nagytermében esperesünk rövid, de bensőségteljes imájával kezdődött. Majd a boldogult Kálmán Rudolf ny. főispán halála folytán megüresült egyházmegyei gondnoki tisztségre megválasztott Szily János dr. tette le a hivatalos esküt. Gyalókay László egyházmegyei főjegyző gyönyörű beszédben üdvözölte az új gondnokot, aki 20 éven át úgy is mint világi főjegyző, úgy is mint tanácsbiró, mindenkor rendkívüli buzgósággal működött tisztségeiben. Szily János dr. válaszában kiemelte, hogy annak a nevében kívánja elkezdeni és folytatni működését, akinek nevére esküt tett. Magvas gondolatokkal telt beszédében emlékezett meg kötelességeiről s erős ígéretet tett, hogy azokat buzgalommal, igazságszeretettel és eréllyel fogja gyakorolni. Kitörő éljenzés kisérte a köztiszteletben álló új gondnok szavait, akit — mint magasabb fórumon is munkatársát — ft. Németh István püspök úr is üdvözölt mózesi bölcsességtől áradó szavaiban. Nagy elismerést keltett szaladtak. Háromszor jöttek még vissza. Az éjszaka sötétségében még katonák is feküdtek a padláson, ezzel a szabadulásra való reményünknek vége lett. De újra jött az éj. Egy nap ismét elmúlt tőlünk nagy nyomorúságok között, minden eredmény nélkül. Másnap reggel hallottuk a hirt, hogy a nép ismét összesereglett, hogy ami még az istentiszteleti helyből megmaradt, azt is összedöntsék. Ez a nap sokkal keservesebb volt számunkra. Egy falat kenyeret és egy kis teát kaptunk, különösen féltettem az édes anyát piciny gyermekével. Sohasem fogom elfeledni, amikor a lázadók közül némelyek ott mászkáltak a háztetőn, rést ütöttek rajta és kerestek bennünket. Ez volt a legveszélyesebb pillanat reánk nézve, különösen, ha a kis gyermek elkezdett volna sírni. Egy ideig azért rejtőzködhettünk itt, mivel a sarokban a padláshoz jól oda simultunk s mig az emberek káromkodva ütötték-verték a tetőzetet, úgy, hogy a padlás rengett, addig mi Istenhez imádkoztunk segítségért. Jött az alkony és mi csodálatosan életben maradtunk; azonban amint jobban sötétedni kezdett, láttam, hogy ezek az emberek száraz füvet, szalmát és fát a ház udvarán összeraktak és valamennyien hallottuk, mikor az egyik így szólt: „Égessük meg, vagy pedig öljük meg őket, ha kijönnek“. Ebben a percben eszembe jutottak a kedves keresztyének, akikkel még csak néhány nappal ezelőtt is együtt voltunk. Ők már nincsenek, szétszórattak s úgy éreztem mi is nemsokára szemtől-szembe látjuk a mi Urunkat. Otthonlevő szeretteinkre is gondoltunk, néhány sort írtunk is nekik. Ezután befordultunk a fal felé, imándkoztunk és várakoztunk, hogy mi fog történni. Egyszer csak kopogtat valaki az ajtón s hangzik felénk egy barátságos hang: „Jertek, itt van a tea“. A mi mennyei Atyánk újra megengedte, hogy egy kis kenyérhez és teához hozzájuthattunk. Utána nyúltunk, sötétben fogyasztottuk el, majd hálás köszönetét mondottunk érte. Házunkat nem gyújtották föl! (Folyt, köv.) AO(Q)Oo
