Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-08-06 / 32. szám
32. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 251. oldal. egyházunknak, amely más egyházak kebelében legtöbbnyire csak pium desiderium gyanánt él. Ha nem hunyunk is szemet e jelentőségteljes tény felett, másfelől lehetetlen észre nem vennünk, hogy az egyházi életben aktiv szerepet játszó, aránylag csekély számú világi férfiainkon túl van egy mind jobban bővölő rétege egyházi életünknek, amely lassanként a mi közügyeinktől elidegenedett s amelynek visszahódítása elsőrendű életérdeke egyházunknak. Ez a réteg a magyar protestáns intelligencia a maga egészében véve. Hiszen mi, magyar protestáns egyházak, par excellence az intelligencia egyházai vagyunk. Ezek voltunk a múltban olyannyira, hogy erre nézve minden példának és bizonyításnak a felhozása felesleges. Egyházi életünk protestáns intelligenciánk talajába bocsátotta le a legerőteljesebb gyökérszálait s ez az a társadalmi réteg, amelytől a jövőben is a legtöbbet remélhetjük s amelyet elhanyagolni éppen ezért Isten ellen való vétek volna. Rendkívül érdekes és kortörténeti jelentőségű munkálat volna, ha valaki objectiv történeti szempontok szerint vizsgálat alá venné protestáns intelligenciánknak az egyházi élettel szemben mutatott elkedveetlenedését és lassú elidegenedését. Az ilyen munkából fontos tanulságokat vonhatnánk le a jövőre nézve is, mert látnók a hibákat, amelyeket egyházi életünknek a jövőben okvetlenül ki kell kerülnie, ha önfenntartását biztosítani akarja. E rövid cikk keretében azonban meg kell elégednünk azzal, ha a tényállást körvonalazzuk s néhány szóval világot vetünk azokra az eszközökre, amelyeket protestáns intelligenciánk visszahódításának nagy munkájában a legközvetlenebbül felhasználható és célra vezető támaszoknak tartunk. Néhány évtizeddel ezelőtt a magyar protestáns intelligens úr még nem élhette le a maga életét úgy, hogy az egyházi életet foglalkoztató nagy és jelentőségteljes kérdésekkel valaminő viszonyba ne kerüljön, hogy valami módon ott ne tartsa, kezét az egyházi élet üterén. Ha nem jutott neki hely az egyházkerületen, a traktuson, hol hivatalt viselni elsőrendű társadalmi kitüntetésszámba ment, talált munkát és érdeklődési kört az iskola mellett, élénk részt kívánt magának szükebb hazája egyházi ügyeiben, mert tudta azt, hogy a protestáns egyházi közélet reá, mint aktiv munkásra, tart számot s érezte, hogy neki is szüksége van az egyházra. Valami titokzatos, mély érzelmi kapcsolat fűzte őt az egyházához. Ezek az idők elmúltak. Az egymás után következő évjáratok a magyar protestáns intelligencia arányszámát lényegesen megcsökkentették a nemzeti társadalomban. Azelőtt az a társadalmi osztály, amelynek a mai intelligencia felel meg, túlnyomó számban protestáns emberekből állott. Helyüket az államéletnek számra nézve rohamosan szaporodó pozícióiban, idegen elemek foglalták el. Nem sok idővel ezelőtt az állam lakosságának pl. a református vallásuak valamivel több, mint egynyolcadát, intelligenciájának pedig 40—50%-át alkották s ma már mind jobban közelítünk ahhoz az állapothoz, hogy az intelligencia körében is alacsony százalékszámunknak megfelelőleg legyünk képviselve. Ehhez a materiális csökkenéshez járul az a fájdalmas tény, hogy az aránylag rohamosan megcsappant protestáns intelligencia ma már közelről sincs úgy átitatva egyházaink szellemével és érdekeivel s közelről sem olyan öntudatos és határozott képviselője a magyar protestántizmus szellemének, történeti hivatásának, mint csak néhány évtizeddel ezelőtt is. Ha e soroknak bármelyik olvasója széttekint egy kissé maga körül, fájó szívvel lesz kénytelen megállapítani, hogy az ő kisebb körében is milyen nagy meghúzódtunk s hallgattuk a lázadók kiáltozását, akik a rombolást éppen a mi házunkon kezdték meg. Halálos csendben voltunk . . . Elviselhetetlen volt a melegség, nem volt se élelmiszerünk, se vizünk . . . A piciny gyermeket édes anyja csitítgatta, szegényke táplálkozás nélkül már nem bírta tovább, oh ha felsikít, megtalálnak bennünket .. . Különösen ez tette ránk nézve komollyá a helyzetet. . . Közben folytonosan hallottuk a leomló falaknak s a gerendáknak a zuhanását; egész napon át fülünkbe zúgott a gyilkos tömeg ordítása. Egyszer csak halljuk a tűz pattogását, most már tudtuk mi történt lakásunkkal . . . Időnként felmásztak gyermekek, emberek is a háztetőre s a padlás nyíláson nézegettek be, hogy valami rejtett kincset felfedezzenek . . . Alattunk a vendégszoba tele volt lázadókkal, talán barátaink is lehettek közöttük; legnagyobb részüknek az volt a kívánsága, hogy a gyűlölt idegeneket el kell tenni a láb alól. El lehet gondolni, milyen feszült figyelemmel hallgattunk beszédjükre!... Az egyik így beszélt közöttük : „Nekem fel kell mennem a padlásra. Már mindenütt kerestük az idegeneket; egyesek azt mondják, hogy ott fönn rejtőzködnek“. Egy másik ember meg ezt mondotta: „Házukat felgyújtottuk, gyülekezési helyüket összeromboltuk, az idegenek most már el nem menekülhetnek!" Legkönnyebb lett volna leszúrni a vendéglőst és azután feljönni hozzánk. A mi gazdánk azonban nem ijedt meg, bár az újabb és újabb tömeg egyre lármázott: „Meg kell ölnünk őket! . . . Meg kell ölnünk őket!*. . .“ Mi a padláson a falhoz odasimulva, porban, piszokban feküdtünk, a nap csak nem akart elmúlni! De végre jött az alkony s a tömeg kezdett csendesedni. Mikor a lázadók utolsó támadása is elmúlt, akkor mertünk csak mozogni s egy kissé szabadon lélekzeni . . . De ime halljuk, hogy jön valaki föl a lajtorján; a mi kedves vendéglős urunk ... az arca halvány volt... remegett . . . „Talpra“ — mondotta — „a ti életetek itt veszélyben van. Kövessetek engem!“ Ebben a pillanatban felkaptuk a piciny gyermeket s gyorsan
