Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-08-06 / 32. szám
250. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1916. Hiányzik az, ami megvilágítja a szellemet, ami fölemeli a lelket, ami megerősít az igazságban, ami jellemzi az igazi protestánst, az igazi kálvinistát, Istennek gyermekét; egy dolog hiányzik csak, amit a Mester kíván tőletek, kinek nevét viselitek, t. i. az Istennel való állandó közösség az ige által: „tudakozzátok a írásokat!“ Egy dolog hiányzik csak és csodálatos, minden hiányzik. De mérlegeljük a kifejezéseket. Az igaz embernek az Ur törvényében van gyönyörűsége. Nem csupán szokásról, vagy kötelességről van tehát szó. Szükséges, hogy a szentírás olvasásában gyönyörűsége, öröme teljék a mi lelkűnknek. Az igaz ember gondolkodik az ige felett. Mert a lélek, mint a test, nem táplálkozik másból, mint amit magába szívhat, amit belső munkával megemészthet. Tudakozzátok az írásokat, álljatok meg legalább annál, ami meglep benneteket és tanuljátok meg azt szigorúan alkalmazni magatokra. Végül, az igaz ember gondolkodik e törvény felett éjjel és nappal. Mikor a nap kezdetét veszi, mi is, mint az igaz ember, vegyük kezünkbe az Istennek igéjét. Ne menjünk oda, ahova a kötelesség hiv, ahol előre nem látottak várakoznak ránk, anélkül, hogy a mi Atyánknak szavát s akaratát meg ne hallgatnók. Azután este, vegyük fel újra, hogy magunkba szálljunk, hogy elcsendesítsük felkorbácsolt szívünket, hogy felemelkedjünk a múlandó dolgok fölé, hogy megizleljük azt a nyugalmat, melyet csak Istenben találhatunk meg. Hol leszek holnap? Nem tudom, mi vár rám életutamon. De mikor közéig az éj, vagy felragyog a reggeli fény, Atyám, a te kezedben vagyok! Ilyen az igaz embernek az Ur Ígérete. És a zsoltáríró ezt olyan kedves képpel fejezi ki, melyet Jerémiás is ismétel (17?—s). Istennek áldását nyeri az igaz ember, bizodalmát ő benne. Erőt a küzdelemre, vigasztalást a fájdalmak között, felfrissülést a lelki szárazság idején, csendet a viharban, reményt, gyakori sikert a vállalkozásokban és mindig hitet, mely az élet örvényének ijesztő forgatagai között azt engedi mondatni: „Az Atya velem van“. „Mert tudja az Ur az igazak útját: a gonoszok útja pedig elvész.“ Chapuis után. V. V. Protestáns intelligenciánk visszahódítása. Általánosan ismert tény, hogy egyházi életünk területén a legutóbbi évtizedek során is igen sokat köszönhetünk a mi kiváló és kötelességteljesítésben példaképül szolgáló világi embereinknek. Papok és világiak együttműködése, a társadalmi élet más munkamezőin elfoglalt nagyszabású egyéniségeknek az egyházi élettel szemben mutatott aktiv részvéte olyan jellemvonása TÁRCA. A kínai viharos időkből. Johan Hesse „Die Heiden und wir“ cimű munkájából. Mindenki előtt jól ismeretes, hogy az 1900-ik évben, mint a vihar, úgy érte egy váratlan támadás a kínai missiói munkát. Ezer meg ezer benszülött keresztyént végeztek ki ekkor a hitéért, a megölt protestáns munkások száma legkevesebb 150-re tehető, még maguknak a hittérítőknek a gyermekei közül is mintegy 30—40 gyermeket felkoncoltak. Egyesek azonban úgy a férfiak, mint a nők közül — a kimondhatatlan veszélyben is — csodálatosan megmaradtak. Guinness Az ajtókat bezártuk, imádkoztunk, mire az Ur megadta a feleletet; a tömeg szétoszlott. Ekkor mindjárt hozzáfogtunk a csomagoláshoz. Másnap reggel azonban egy újabb tömeg sereglett össze, amely már félelmetes magatartást kezdett tanúsítani. Az iskolatanítónk arca elsápadt, ő a legrosszabbat sejtette mindnyájunkkal. Keresztyén nőtestvéreink pedig könnyes szemmel álltak mellettünk. A legnagyobbik csomagunkat és sokféle holminkat átdobáltuk egy nagy falon a legközelebbi barátunknak a kertjébe, aki azután elrejtette ezeket a kamrájába. Egyszer csak halljuk ám a zajt s a jajkiáltást; tudtuk, hogy a lázadó tömeg megkezdte a harcot . . . Most már semmire sem várakozWhitefield missionárius, aki Schaeki-tien nevű városban munkálkodott, így beszéli el saját maga és társai megmenekülését. Az istentiszteleten július 8-án a hivek igen nagy számban jelentek meg, miután a keresztyének hazamentek, délután nagy tömeg verődött össze s minden pillanatban lehetett várni a lázadást. hattunk, itt volt az ideje, hogy elmenekütjünk . . . Nem kellett a reggeli, nem kellett semmiféle élelmiszer, mi négyen európaiak egy kis gyermekkel, aki alig volt egy hónapos, átmásztunk a falon, végig futottunk egy udvaron s egy lajtorján felmenekültünk a mi barátunk padlására. Nehezen telt ott az idő, valamennyien csendesen
