Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-07-16 / 29. szám
228. oldal. ' DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1916. mesterré tegye őket úgy a szószéken, mint az Urasztalánál; úgy a betegeknél, mint a koporsóknál; úgy az egyház-kormányzatban, mint a lelkész egyéni társadalmi életében. * III. A lelkészi karnak, mint az evangyéliom hirdetésére és annak szellemében Istennek tetsző keresztyéni élet fejlesztésére hivatott tényezőknek, egyöntetűen vallásos nevelése, a kor követelményeinek megfelelő irányban. Ez volna a harmadik emlék, mellyel a reformáció 400-ik évfordulóját méltóképen megünnepelnénk. „Munkásokat nevelni az Ur szőlőjében !“ Sokat hangoztatott elv, váljék valóra már az új „Ielkészképzés reformja" által! Hisz’ a reformáció épen ilyen munkára képesített tényezők által indult meg. Reformátorok nélkül nem lett volna reformáció és reformáció nélkül — merem állítani — manapság már kihalt volna a krisztusi szeretet, az emberi jog, szabadság, az igaz hit és hűség a keblekből. nem teljesíthetik a lelkészek. Az egyházfenntartási alap létesítését pedig egyházaink eddig is már megkezdették. * Ideálisabb alapon üljünk mi egyakarattal, egyformaságot kívánó s a reformáció célzatával, szellemével megegyező emlékünnepet. Melynek emlékezetét örökítsük meg az evangéliomi vallásos nevelés bensőbbé tétele érdekében indítványozott terhek és eljárási módok készséggel magunkra vállalásával. Ez legyen alapja és kezdete is, a háború után ránk váró létharcban, hitünk újra éledésének, mely nélkül — bizonnyal mondom — helyünkön megállani nem tudunk! Császáron, 1916 julius 2. Gartsik N. Sallay István ref. lelkész. A tatavidéki lelkészértekezlet ülése. * A reformáció 400-ados emlékünnepélyeit — ha az Ur akarja és élünk — indítvány nélkül is megtartjuk. S a borsodi testvér-lelkészértekezletnek többi indítványát is, melyek által iskolai alapítványnak szegénysorsú, de kiváló tehetségű gyermekeink taníttatására létesítése; továbbá az egyházak történetének megíratása és egyházfenntartási alap létesítése terveztetik: a reformáció által megindult szellemi mozgalom körén túllévőnek tartom. S olyan teendők és kívánalmak azok, melyeknek létesítése különösebb akadályokba ütközik. Mert a célzott ezer lélek utáni 10—10 korona iskolai alap kamata, vagy sok, vagy kevés lenne s egyaránt viszály, gyülölség magvát vetnék el általa, a közösség jogcímén való hozzászólás folytán. Különben is ilyen tanulmányi alap kerületünkben már van. Az egyházak történetének megírását — legtöbbnyire adat hijján — nyezetét. Ez egyszerűen szükséges volt. Azt a családot, nemzetséget és népet, melyben évszázadokon át tisztán tovább fejlődjék az Ábrám Istenének ismerete és tisztelete, nem lehetett Babilónia légkörében megalapítani. Különös — de ez állandó törvény Isten munkájában — hogy amikor a pogányságot meg akarja Isten áldani a világosság szabadságával, előbb kivonja belőle azt az egyetlen embert is, akiben pislog ez a világosság. A reparáció olyan stratégiai elve Isten minden ügyének, melyet csak a cél feladásával lehet elhanyagolni. Az, hogy megvannak a torzalakulatai is, nem szól ellene, sőt ellenkezőleg, megerősíti a lényegbeli szükségességét. („Menjetek ki közülük . . .“) Aki áldására akar lenni a világnak, előbb el kell, hogy szakgassa a köteleket, melyek e világhoz kötik. A földet csak olyan pontról lehet sarkaiból kivetni, amely kívül áll a föld forgásán. Mindenkivel szemben, aki ígéretes megbízásokat akar tőle kapni, azt kérdezi Isten : „Kész vagy-e mindent elhagyni?" („Aki meg nem gyűlöli A tatavidéki ref. lelkészértekezlet 1916 julius 3-án tartotta ülését központján, Tatán. Soha ilyen szomorú gyűlésünk még nem volt. Örökös tiszteletbeli elnökünknek : főtisztelendő és nagyságos id. Czike Lajos kir. tanácsos, esperes urunknak kellett elnökölni ülésünkön.' Mert Sebestyén Dávid aktiv elnökünk meghalt. Azután agg tiszteletbeli elnökünk édes apai szívét fájóan marcangolta egyik fiának most nagypénteken váratlan elhunyta, ki egyházmegyénk aljegyzője s tanácsbirója volt; a másik fiát pedig Czike Pál kömlődi lelkésztársunkat szintén súlyos betegség lepte meg. Abból való felgyógyulása iránti reménységünk nyilvánításával is alig tudtuk részvétünk, vigasztalásunk szavait szomorú szívéhez juttatni. Tárgyalás alá került volna a felsőborsodi lelkészértekezletnek a reformáció 400 éves emlékünnepe mikénti megünneplésére még a múlt évben hozott 4-féle atyját, anyját . . .“) El kell, hogy égessük a hidakat, melyeken fenntartjuk az összeköttetést a mögöttünk hagyott világgal. Mikor lesz ez az elszakadás „szeparatizmussá" a szónak odiózus értelmében? Másfelől azt kívánta Isten Ábrámtól, hogy útnak induljon az ismeretlen jövő felé, azzal az egyetlen garanciával, hogy isten előtt nem ismeretlen a jövő. Vagyis teljes bizalmat kívánt. Ábrámnak a legjobbat kellett feltennie Istenről és ki kellett zárnia szívéből minden gyanút és balsejtelmet. Nem volt szabad megremegni olyan gondolatra, hogy „hova vezet ez az út?" És ez Isten kívánsága ma is mindenkihez, akit ehiv szolgálatára. Titkokat tart — és elvárja, hogy ez nekünk ne okozzon nehézségeket. Azt akarja, hogy elég legyen nekünk a kötelességünk ismerete — és minden egyebet bizzunk ő reá. Ne törődjünk azzal, hogy mik lesznek a következmények, hogy mire juthatunk, ha
