Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-07-16 / 29. szám
29. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 227. oldal. emlék legyen, az egész magyarországi és erdélyi ref. egyházak templomaiban az istentiszteletek idejének, rendjének és szokás-módjának törvényileg megállapítása ; vagyis, egyházi szertartásunk teljes egyformává tételének tovább már nem halogatása. Ha már a reformáció magasztos emlékéül az ág. h. ev. testvérekkel közös hitre, egy nevezetre, egy egyházba olvadás által — ez idő szerint — még nem juthattunk, legalább mi reformátusok legyünk egyek, mind az istentisztelettartás idejében, mind az istentisztelet rendjében, az úgynevezett „gyülekezeti szokásban“. Hogy így ne érezzük idegennek magunkat, ha más helyen lévő gyülekezetünk templomába bemegyünk. Éneklés, imádság alatt felállás, vagy ülve maradás különböző szokásainak a gyülekezet rendes tagjaitól ellesése, ne zavarják buzgóságunkat. A szószéki és úrasztala melletti szolgálat rendje, a nem kötött szertartási beszédek teljesen egyforma sorozata, melytől senkinek se legyen szabad eltérnie. Az úrvacsorának anya- és leányegyházakban mikor és hányszor kiosztása. Az úrvacsorái kenyér és bor felett — az Ur példája szerint — külön-külön hálaadásnak mindenütt megtartása. Szóval, a különcködő Ízlés teljes megsemmisítésével, egyetemlegesen kötelező egyformaság, teljes egyöntetűség létesíttessék. Végül, hogy minden este Istenre emlékeztessenek híveink és lefekvésük előtt hálaadásra serkentve legyenek : minden gyülekezetben, a nap lealkonyodtával, pontosan megállapított időben, egy esti harangszó tartassák. * A szegénysorsú özvegyek és árvák segélyezésére, jótékony iskolai célokra s egyházak fenntartására alapok létesítése, csak a reformáció szellemének áldásos és nagyon szükséges kisugárzásai, melyeknek megvalósítását a reformáció évfordulója megünneplése nélkül is követeli a szükség — azonban nem hordozzák magukban az évforduló magasztos emlékünnepét, még ha létesülésük kezdete erre utalna is, a reformáció lényegét nem érintik. A reformáció a földi érdekek nélküli hitélet megújítását eszközölte. S az lesz emlékezetének ma is legméltóbb megünneplési módja, ha az evangéliomi hitéletet újra felélesztjük; ha azon apostoli intést: „mindnyájan egyek legyenek a Krisztusban!“ (Ján 1721) életre támasztjuks a vallás tanításunk és istentiszteletünk rendje és ideje, a gyülekezeti szokások teljes egyöntetűvé tétele által a késő utódok is emlékeztetnek, hogy ez az egyöntetűség a reformáció 400-ik évfordulójával kezdődött. S mily áhítatra, összetartásra buzdító erő rejlenék abban, ha minden református hívő tudhatná, hogy amikor megszólal az ő gyülekezetük templomba hívó, vagy esti hálaadásra figyelmeztető harangja, ugyanakkor az egész ország minden téréiről zeng az ércharang hangja, melyaz élőket Isten imádására egy időben figyelmezteti és inti, hogy a sok ezer hívekkel egyszerre, közös-egy időben adja meg Istennek a tiszteletet; egy időben száll hála-imája az egek Urához mindazokkal együtt, kik hallják a harangszót. És siet magábaszállni, hogy lelke imája együtt szállhasson összes hitsorsosai imájával a Mindenhatóhoz. Nem szégyenleni a Krisztus evangéliomát; nem csúfolni ki az igazi kegyességet; nevelni teljes evangéliomi szellemben, vallásos kegyes lelkű lelkipásztorokat s neveltetni általuk Istennek tetsző népet, jó cselekedetre igyekezőt. A tanulmányi alap is nem pénzbeli, hanem szellemi tőkében legyen évfordulói emlékül letéve. Vagyis, akik tanítani, nevelni lesznek hivatva, először azok taníttassanak meg alaposan a gyülekezet mikénti helyes vezetésére, a lelkészi teendők minden ágazata pontos ismeretére, hogy így, helyes ismereteik alapján, a gyakorlat Másodszor kidomborodik erősen az a gondolat is, hogy Isten nem mechanikus, hanem szerves, organikus, természetes utakon viszi előre céljait. Ábrám, hogy a maga lelki képére alakítson más embereket is, mindig többeket — nem arra kap megbízást, hogy valamilyen propagandát indítson, hanem arra kap ígéretet, hogy nagy családja lesz. A családi és más ilyen spontán kapcsolatok a leghatalmasabb továbbközvetítői az isteni hatásoknak. Jó és hasznos mesterséges kapcsokat is keresni és felhasználni távolabb állókkal — de sohase felejtsük, hogy ezek tized-század rangban következnek azok után a kapcsok után, melyek már megvannak, csak fel kell használnunk. A rokonság, barátság, munkatársi viszony stb. (hiszen az ókori keleti „családi viszony“ sokkal többoldalú volt, mint a mai) ezek az első szálak, melyeken át Isten tőlünk áldást akar eljuttatni másokhoz. Ez volt tehát az Ábrámnak adott ígéret: egy nagy népet alapíthat Ábrám, mely által nagy áldás száll az egész emberiségre, s ezért a szerepéért s annak teljesítése közben Isten támogató kegyelme lesz vele mindenkor. Természetesen nem szabad ebbe a képbe belevinnünk azokat az éles vonalakat, melyeket azóta majdnem négyezer év eseményei rajzoltak meg. De másfelől lássuk meg, ha homályos vázlatosságukban mégis a felséges nagyságát is azoknak a vonalaknak, melyek Ábrám perspektíváját megvonták a jövő felé.' Milyen elhivatás lehetett az, amely egy embert meggyőzött arról, hogy őt ilyesmire akarja felhasználni Isten! Milyen felejthetetlen tapasztalat lehetett magára Ábrámra az a pillanat, amikor mindezt biztosan Istentől hallotta! * * * A követelmény, melyet Isten Ábrám elé szab, hogy mindez beteljesedjék, kettős. Egyfelől bizonyos áldozatokat kíván Isten Ábrámtól (1 a), másfelől bizalmat kíván a jövő bizonytalanságával szemben (1 b). Egyfelől Ábrámnak el kellett hagynia egész régi kör-
