Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-07-02 / 27. szám
210. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1916. akit az általunk hirdetett evangélium vezet a megtérésre. Ha hosszú idők jártával, ha csak egyetlen egyszer van is alkalmunk egy ily magot elvetni valaki szívébe, ránk nézve már ez is rendkivüli megnyugvás, boldogság. Jensen után. Az úrvacsorái kérdések. Egyetemes Konventünk május 22—26-án tartott üléseinek folyamán egy szokatlan ügy merült fel, melynek tárgyalása bizonyára a legszélesebb körben keltett érdeklődést református egyházunk közvéleményében. Az ügy dogmatikai kérdés, melyben a végleges döntés egyházi törvényeink értelmében a zsinatot illeti meg. A szóban forgó ügy, amint ezt már a címben is jeleztem, az úrvacsorái kérdések kérdése. Az Úrvacsoraosztás alkalmával a nyilvános hitvallás letétele végett református gyülekezeteink legtöbbjében szokásban levő három kérdés tartalma képezte vita tárgyát. Ugyanis a szóban levő kérdések eddig már három Ízben, három különböző alakban formuláztattak. Az első az 1911. évi konventi jegyzőkönyvben foglaltatik, a másodikat a püspöki kar készítette a régi kérdések csekély módosításával, a harmadikat pedig a liturgiális bizottság most legutóbb egészen újra fogalmazta és bizonyára meg fog jelenni az idei konventi jegyzőkönyvben. Az igazat megvallva, sem egyik, sem a másik fogalmazást nem tartom valami nagyon szerencsésnek. A kérdések mindegyike nem olyan kifejezésekkel van megszerkesztve, tehát nem olyan világos, hogy különösen egyszerűbb népünk egyszerre átérthetné és átérezhetné. Bizonyára ez indíthatta főgondnokunkat gróf Tisza Istvánt is arra, hogy a szövegezés tárgyában felszólaljon. Bár másfelől egy másik gondolatnak is kifejezést adott, annak, hogy az egyház dogmatikai álláspontjának meghatározásánál, tehát a fogalmazásnál kerülni kell olyan kifejezéseket, amik a hívek, sőt a lelkészek lelkiismeretére is zavarólag hathatnának. Ez világos és helyes beszéd! Az úrvacsorái kérdések ügyének tárgyalása elől tehát nemcsak, hogy nem lehet kitérni, de azzal foglalkozni s azt minden részében tisztázni kötelesség. A konvent is fog vele foglalkozni még tovább is, mert a gróf Tisza István kijelentése folytán megindúlt vita eredménye az lett, hogy a konvent újra utasította a liturgiális bizottságot, hogy a püspökökkel és főgondnokokkal együttesen állapítsa meg a kérdések szövegét. E szerint a bizottság újra keresni fogja a megfelelő formulát. Ez a körülmény indít arra, hogy a figyelmet felhívjam azokra a kérdésekre, amelyeket 27 éves Ielkészi működésem ideje alatt mindig használtam a Révészféle Agendában levő, elavult kérdések helyett. A kérdéseket boldogúlt Kis Gábor pápai lelkész úrtól vettem át s mikor mint segédlelkész immár szintén boldogult Antal Gábor püspök úrhoz kerültem s neki megmutattam, nagyon megörült s leírta és ő is használatba vette. Némi csekély módosítást valamelyik kérdésen eszközöltünk, de lényegében mindegyik megmaradt. íme a három kérdés: 1. Hiszitek-e, hogy az Isten az embert ártatlannak, igaznak teremti, ad neki okosságot és szabadságot; de az ember gonosz indulatai által vezettetve, elköveti a bűnt, elveszti ártatlanságát és megismeri a halált? 2. Hiszitek-e, hogy a bűnössé lett embert az Isten nem hagyta magára, hanem elbocsátotta érettünk szent fiát, ki tudománya, élete, halála és feltámadása által TÁRCA. Egy kártyázó és ópiumszívó megtérése. — Johann Hesse „Die Heiden und wir“ című munkájából. — A missionárius este áhítatot tartott s néhány sort Isten igéjéből is felolvasott.. . Valami csodálatos békesség töltötte el ekkor szivemet; a szomorúság, az aggodalom és a félelem elhagytak . . . „Oh — felsírtam — miért is nem fogadtam be előbb az evangeliomot ? ... Életem nem lett volna olyan értéktelen és nem pazaroltam volna el erőimet a bűnben!“ Úgy éreztem, hogy én egy nyugtalanul kereső ember vagyok, aki végre mégis csak elértem a szabadság szent városát. Még az nap este Leuschner missionárius meghívott magához és sokat beszélt nekem . . . Kérésemre. — miután már előbb letettem a vizsgát — még nem keresztelt meg. . . Ekkor még hittem, hogy majd hivatalosan egyszerre hívővé tesznek ... A keresztnevem már megvolt: „Fenthau“ (a tanítás jobbulást hoz) és karácsonykor az egész gyülekezet szine előtt az Atyának, Fiúnak és a Szentlélek Istennek nevében megkereszteltettem . . . Olyan boldogító érzés töltött el, mint amely ott él annak a bűnösnek a lelkében, aki most szabadul ki a börtönből és újra örül az életnek .. . Ugyanakkor velem négy embert kereszteltek meg. .. Mikor haza érkeztem ismerőseim mindent elkérdeztek tőlem s azután kinevettek. Majd elkezdtek mindenfélével ijesztegetni: „Várj csak, most egészséges vagy, jól érzed magad; megnyerő beszéddel elhitettek, hogy nincs szükség a bálvány-istenekre; hanem mikor jön a baj és a betegség, majd fogtok ti akkor imádkozni!“ . . . Régebbi barátaim pedig kezdtek csábítgatni a kártyázással; ami olyan nagy gyöngeségem volt. A Szentlélek azonban erőt adott, és megtudtam állni a kísértések között. A következő évben a missionárius felszólított, hogy menjek el Syu-jin-ba és lépjek be a missioi iskolába. A felhívásnak engedtem és elmentem. Ettől az időtől kezdve egyre gyorsabban terjedt az evangeliom Csi-
