Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-06-25 / 26. szám
202. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1916. ki vagy. Megmondja, minő rútságok, fekélyek vannak bensődben, amiket magad előtt sem mersz bevallani, de megmondja azt is, hogy Ő téged dicsőségre teremtett, hogy a múlt és a jelen nem meríti ki az összes lehetőségeket, hogy nem kell félned, mert Ő veled van és megvéd, oltalmaz, tudatja a nagy titkot, amit az angyalok is csak leborulva imádni tudnak, de nem értenek, hogy Ő, a mindenség hatalmas királya, szeret téged, a bűnös, nyomorult embert, annyira szeret, hogy az ő egyszülött Fiát adta éretted, hogy örökéleted legyen! Legyünk egyedül Istennel! • m. 1817—1917. A reformáció négyszázados megünneplését előkészítő bizottság figyelmébe. Mottó: „Ugy-e ti szeretitek a vallásotokat? Én is szeretem az enyémet!“ Készülünk a reformáció 400 éves megünneplésére. 100 évvel ezelőtt az egész Európát lázba ejtett francia forradalom után ülték meg eleink. Most pedig, ha az Úr könyörül rajtunk s elvonja fejünk felől Ítéletének kardját, egy, még rettenetesebb, majdnem az egész földet lángba borító világháború pusztításai után fogjuk megünnepelni. Mily fájdalmasan markol szivünkbe a világtörténet eseményeinek ez az ismétlődése és hasonlósága! De van az eseményeknek ellentéte is. 1817-ben még csak a kegyelem morzsája volt a reformáció háromszázados megünneplése. Akkor I. TÁRCA. Egy kártyázó és ópiumszívó megtérése. — Johann Hesse „Die Heiden und wir“ című munkájából. — Amerre csak mentem, mindenütt kikacagtak és bolondnak tartottak. Emiatt azután nem én, hanem a rokonaim voltak legjobban megsértődve. Különösen az egyik nagybátyám igen földühösödött ellenem. Amikor látta, hogy a hónap 1-én és 15-én nem mutattam be áldozatot, valósággal felbőszülve szaladt el hozzám; csakúgy forrott és lángolt benne a düh. „Te pénzsóvár“ — így ordított rám — „az idegen ördög nyomorult szolgája lettél, mondd csak, hová jutottál ? . . . Ha őseidet nem tiszteled, akkor takarodj ki a házukból is, lakást pedig az ő földjükön ne merj építeni; kiűzlek kutya . . . anyáddal együtt ebből a házból!“... Valami borzalmasan tombolt és félelmesen ordított, közben kezét felemelte az ég felé . . . Szegény anyámat sajnáltam legjobban, hogy még őt Ferenc különös kegyelméből örülhetett a protestantizmus 300-dos fennállásának. 1917-ben már a vallásegyenlőség és szabadság égisze alatt, alkotmányos viszonyok között tekinthetünk a múltba és jövőbe. Tanulságos évszázad húzódik meg a két szám között. Kevéssel az 1817-iki jubileum után 1821-ben két ref. püspök járult Ferenc császár elé vallásunk sérelmének orvoslása ügyében. Ő mondotta az idéző jelek közé zárt, s fent olvasható szavakat. Ez a mottó volt a dinasztia pártfogása alatt az államvallás jogcímének örvendő katholicizmus jelszava a XIX. században. Ezzel nyitotta meg a XX. századot is. A reformáció Géniusza kinyitotta a szemét. Észbe kapott. Tanult a protestantizmustól. Tarthatatlan dogmáit támogatja az ellesett elvek gyakorlati megvalósításával. Szinte szédületes magasságba jutott a nemzet szociális javait szolgáló különböző intézmények létesítése terén. Mindez érdek, de főként hatalmi körét növelte. Egész sereg társulat alapítása esik a múlt századra, mint pl. Szent István, Szent László, ima apostolság, rózsafüzér, Jézus szent gyermeksége, Jézus szentséges szive — félék, legény, munkás- és cselédegyletek, otthonok. De talán semmisem oly irigylésre méltó alkotása, mint az ifjúság nevelésének szervezése kongregációk alapításával és a sajtó rendkívüli segédeszközével. Félelmetes hatalom erőinek rugói között a jól nevelt kath. ifj. nemzedék sok-sok tábora. Hogy örül már egy gimn. II. oszt. tanuló is, mikor megérkezik pontosan az osztályba lelke szárnyainak bontogatója, imádott lapja: „A Zászlónk“. (Mily sóváran néztem diák koromban a kath. fiuk lelkesedését egy-egy lapkiosztáskor! Istenem, nekünk mért nem nyomatnak ilyen újságokat! Sóhajtgattam titkon a saját iskolánkban.) is gyalázta, de nem szólhattam ellene, mert kész lett volna nekem rontani és darabokra szaggatni. Ezért minden sértő szavát elhallgattam s magamat inkább a türelemben gyakoroltam . . . Ettől fogva szomorú volt édes anyám, mindig kételkedett és nem egyszer így beszélt! „Ha jó volna az a tan, akkor csak nem tartaná mindenki rossznak; nézd csak, senki sem követi ... mi általa mindenkit csak ellenségünkké teszünk! . . . A feleségem nővére és szülei is, akik szintén nálunk voltak, panaszkodva és sírva mondogatták : „Miért nem adsz valamit a saját tekintélyedre is ? . . . Felajánlottad nődet és gyermekeidet az idegennek, ő meg azután majd elviszi őket idegen országba.“ Én erre a beszédre nevetve mondottam: „Óh kedves szüleim legyenek csak nyugodtak. Az ilyen beszéd hazugság és ámítás ... ne adjanak rá semmit!“ Mihelyt ők elmentek tőlünk — édes anyám — bár már 60 éves, azt mondotta, hogy mégis elmegy a missiói helyre, hogy ott körülnézzen, a lelkész gyér-
