Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-06-04 / 23. szám
Huszonhetetik évfolyam. 23. szám. Pápa, 1916 junius 4, DDNANTDLI PROTESTÁNS LAP AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE Megjelenik minden vasárnap. Kéziratok a szerkesztőséghez: Kis József a felelős szerkesztő címére küldendők, a Belső munkatársak: Borsos István Czeglédy Sándor Pongrácz József. Az előfizetési díjak (egy évre 9 K, félévre 4-50 K), hirdetések, reklamációk: Faragó János főmunkatárs cimére küldendők. A kereső és résztvevő Isten. „Imé, az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsotálok és ő énvelem“. Jelenések 320. „A világ világossága“ cimű kép idéződik emlékezetembe e vers elolvasásakor. Egy glóriás alak, lámpással a kezében áll egy kilincstelen ajtó előtt, amely kívülről be van nőve folyondárral, annak évtizedes növényével. S ez a dicsőséges alak kopogtat az ajtón. Az evangélium egyik legvigasztalóbb üzenete az, hogy az örökkévaló Isten keresi az embert. Miközben erre gondolunk, elvonul előttünk a Zakeusok, a Máriák, a .Zebedeus fiák, a szent asszonyok és az apostolok, a Pálok egész sorozata. S mindehhez sorakozik még saját egyéni tapasztalatunk is. Volt idő, amikor kerestük Istent, lelkünk végtelen vágyakkal telt el, — melyeket nem tudott e világ semmi kincse kielégíteni. Kerestük a végtelent, amely teljes kielégítést ad, kerestük a végtelen szeretetet, a végtelen erőt, a végtelen jóságot, melyek képesek kilátásteljes jövőt ígérni nekünk. S egyszer csak éreztük, hogy megragadott bennünket a Krisztus Jézus s általa az örökkévaló Isten belépett életünk szentélyébe és dicsőséges jövőt ígért nekünk, mely el is kezdődött a jelen átalakulásában. Volt idő, amikor elfelejtettük Istent, amikor e világnak éltünk, amikor az Isten világossága nem törhette át lelkünk sötét éjjelét, — de nem hallottuk-e ekkor is lelkiismeretünkben az ő jóságos, de egyszersmind dorgáló kezének zörgetését, amellyel Ő bebocsáttatást kért?! Nem zörgetett-e Ő akkor is lelkünk ajtaján, hogy megragadjuk a belül levő kilincset és kilendítsük az ajtót előtte, aki belépni szándékozik oda? „íme, az ajtó előtt állok és zörgetek, ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok és Ő énvelem. A bebocsáttatást követő áldások egy képben tárulnak elénk. Egy család legbensőbb életébe nyerünk bepillantást. A család tagjai, melyet bizonyos szokások kötnek össze (a vérségi köteléken kívül), köztük a közös étkezés szokása is, a legbensőbb és a legközvetlenebb viszonyban élnek egymással. A viszony ilyen közvetlen benső és családias lesz a bebocsátott Isten és az én között. „Velem fog vacsorálni és én Vele“. Közelebb lesz hozzám, mint az én kezem vagy lehelletem. A legbensőbb barátommá lesz az örökkévaló, amilyennek kijelentette magát Ábrahám lelkének. Közelebbi közösségbe juthatok vele, mint atyámmal vagy anyámmal, vagy a testvér a testvérével. Beteg vagyok, szerencsétlen vagyok, — az Ő irántam érzett rokonszenve igaz és mélységes. Nem olyan, mint a köröttem levőké, akik kifejezvén irántam érzett rokonszenvüket, részvétüket, — a másik percben már mit se törődve velem, egymással beszélnek. — Lelkemnek nagy a fájdalma, bizonyos veszteségek miatt, melyeket e világban jártamban szenvedek, Ö megvigasztal, igaz részvétet érez irántam, osztozik fájdalmamban: igám felét vállaira vevén. Lelkiismeretem vádolását érzem bensőmben, kínos, gyötrelmes napokat töltök miatta, — elmondhatom okait barátomnak is, de vájjon megérti-e?! Vájjon nem gyengítem-e önbecsülésemet éppen ezáltal ? De elmondom néki, az örökkévalónak, Ő feloldoz: „megbocsáttattak neked a te bűneid“, megkönnyebbült lélekkel bocsát el magától s egyszersmind az új élet
