Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-05-14 / 20. szám
156. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1916. cselekvésben. Ezt a jelleget mint eddig, úgy ezután is a gimnázium fogja kifejleszteni az ifjúságban s így nincs semmi ok arra, hogy vészharangot kongassunk és Sárospatakot Oltalmazó Liga név alá csoportosítva cél és ok nélkül dobjuk egymásra az ócsárlás mérges nyilait, gyűlölködő, pártos érzelemmel. W. jelzett cikkében előszeretettel hivatkozik analógiákra. Befejezésül tehát álljon itt a kolozsvári és budapesti theologiai fakultás analógiája. Feleljen meg magának mindenki, aki érdeklődik a pataki kérdés iránt, feleljen meg erre a kérdésre: vesztett-e, nyert-e úgy általában a magyar, mint közelebbről a református kultúra (ami mégis az iskolafenntartó ref. egyházat első sorban érdekli), tehát vesztett-e, vagy nyert-e azzal, hogy a kolozsvárit Enyedről, a budapestit Kecskemétről mai helyükre telepítetette az illető kerület bölcsessége. A múlton merengeni lehet kellemes érzés, de aki élni vágyik, annak fel kell venni a küzdelmet. „Aki kezét az eke szarvára veti és azokra tekint, amelyek mögötte vannak, nem alkalmatos az Istennek országára“. Feltesszük a sárospataki iskola jövőjéért felelős minden egyes tényezőről, hogy nem múzeumi régiséggé óhajtják alakítani a nagynevű iskolát, hanem minden zavaró érzés leküzdésével tudnak dolgozni annak jövőjéért s ha meggyőződtek arról, hogy az élet igényeit a sárospataki akadémia mai helyén a legnagyobb áldozatok meghozatalával sem képes kielégiteni, nem fölösleges erőpazarlással, hanem az egész környezet újjáteremtésével, egy életképes városba telepítéssel oldják meg a kérdést. Ne rejtsétek véka alá a gyertyát! R. K. Megjegyzések. Reformáció-jubileumi tervek. Bocsásson meg az olvasó, hogy azokkal a tervekkel foglalkozom, melyeket e lap hasábjain magam közöltem. Nem szólott hozzájuk senki, tehát, mivel én magam makacsul hiszek szükségességükben, kénytelen vagyok magam szólni róluk újra. Első volt az, hogy a reformáció jubileumára az állami tanítók fizetését a mi nagyobb munkát végző tanítóink számára biztosítani kell, családi pótlékjukhoz pedig növekedő alapot teremteni, hogy a jeles erőket az állam egyházunktól el ne vonhassa. Azoknak, kik hasonlóan gondolkodnak, akik hisznek Krisztus mustármagjának növekedésében, akik tudnak távoli célért munkálni erős bizalommal, elmondom, hogy egyik gyülekezetünkben mint rakosgatja a lelkész buzgalma a hivatalnokok fent írt családi pótlék alapját. Szerény 20 K-val maga megkezdte. Azután a háborús idő ama sok ügyefogyottjának, akiknek írásos sok munkát teljesített, fáradtsága díját tudakozó kérdése egy eszmével ajándékozta meg. A fáradságért ő, mint lelkész nem fogadhat el semmit, de ezek egy pár fillért szívesen adnának egyházi célra. Nosza, perselyt csináltatott ő maga, lakatot vett hozzá s a presbiteri gyűléssel közölte, hogy Íróasztalára perselyt állított, amely azoktól fog önkéntesen beledobott filléreket magába fogadni, akiknek a lelkész szivességmunkát teljesít, e fillérekről — a kulcsot a gondnoknak adván — lelkész minden év végén számolni fog a többi számadással, de az eredményt a saját belátása szerint fogja valamely egyházi jótékony célra fordítani. Persze, hogy ama családpótlékalap növelésére fordítja. Ezenkívül — tapasztalta azt is, hogy a vallásos estélyek nagy közönsége szívesen taltatását ellenségeinek nézniük és látniuk kell. Ez az egyetlen vonás ebben a gyönyörű költeményben, amely a mai gyülekezet előtt nem közvetlenül érthető, ámde, a zsoltár korának társadalmi viszonyaiból és vallási pártviszonyaiból megmagyarázható. Annak idején minden kegyesnek meg voltak a maga ellenségei, akik jó szerencséjét és boldogulását irigy szemekkel nézték. Gazdag, előkelő világfiak azok, akik a szegény embernek gyermekies hite felett, mint ostobaság felett összenevetnek, akik azonban — a zsoltáríró így kívánja — kell, hogy a kegyes felmagasztaltatásakor ott álljanak és szemükkel lássák, hogy a hitnek mégis igazsága van. A gonoszok majd e látványra a fogukat csikorgatják tehetetlen dühükben. S így a zsoltáríró ujjongva, diadalmas hangnemben végzi az éneket. Egész élete folyamán nem lesz másban része, mint amit csak kívánhat magának. Ez — mint a zsidó erős kifejezéssel mondja — követni fogja őt, azaz utána fog futni. És hosszú napokon át lakozhatik az Úrnak templomában. Gondoljunk csak a kegyes Annára Jézus gyermekkorának történetében, aki nem távozék el a templomból, hanem böjtölésekkel és imádkozásokkal szolgál vala éjjel és nappal. Ez az eszményképe énekünknek is: hosszú élet, amelyet az Isten imádásában tölt el a szent helyen, érezve jelenlétét annak, aki őt oly gazdagon megáldotta. Ez a zsoltár különösen közel áll a szívünkhöz gyengyéd és szeretetreméltó hangja folytán. Nem valami hatalmas és megdöbbentő szavakkal lép fel, hanem gyermekies bizodalommal simúl gyengéden az Atya keblére. Jellegzetes dolog, hogy e zsoltárban hiányzik a tulajdonképeni kérés, amiért más zsoltárírók könyörögnek, amit azok felbuzdúlt szívvel kérnek, affelől ő már eleve bizonyos. A zsoltár e szerint a bizodalmát kifejező zsoltárok műfajához tartozik s azok között is különösen világos például szolgál. Ez a műfaj tágabb értelemben véve a „panaszdalok“ körébe vág, amelyekben a szenvedők Istenhez kiáltanak szabadulásért s amelyekben szokás, hogy a könyörgő hivatkozik Istenben való bizodalmára, hogy Öt éppen ezáltal bírja a kérés teljesítésére. Ami tehát a panaszkodó zsoltárokban egymagában álló motívum, az a bizodalmát ki-
