Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-05-07 / 19. szám
19. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 149. oldal. kedésével az egyházkerületi Rendtartás 65. §-a hatályon kívül helyeztetik. Az 1915. évi egyházkerületi közgyűlés 100. jegyzőkönyvi pontja alapján beterjeszti Vámosladány, 1916 február 25. Végh István egyházker. tanító-képviselő. Ezt a tervezetet püspök úr megbízásából azzal a figyelmeztetéssel közöljük, hogy az egyházmegyéknek e tervezet alapján kell véleményüket az egyházkerületi közgyűlésre felterjeszteniük. Szerk. IRODALOM. Bury, J. B.: A gondolatszabadság története. Irta —. Fordította Balog Gábor. Budapest, 1915. Franklin-Társulat. Kis 8-r. IV -j- 232 -{-2 1. Ára kötve 2 korona. A fenti mű hazánk egyik legnagyobb „irodalmi intézetének“, a Franklin-Társulatnak a kiadásában megjelenő Kultúra és Tudomány című vállalatban jelent meg. Eddig megszoktuk, hogy ami a Franklin-Társulatnál jelenik meg, azt bátran megvehetjük, újabban azonban a „haladás zászlajának lobogtatása“ (a Kultúra és Tudomány belső borítéklapján) oly művek kiadására is ráviszi a nemes hagyományokkal dicsekedhető társulatot, amelyeket csalódva teszünk le kezünkből és szeretnénk pénzünket visszakövetelni. Ilyen Burynek a könyve is. Bury a cambridgei egyetemen a modern történelem „Regius Professor“-a. Kiváló munkákat írt a római és görög történelem köréből, különböző tudományos testületek sokszor kitüntették, van neki vagy hat tiszteletbeli doctoratusa, a Magyar Tudományos Akadémia is kültagjává választotta, ez azonban nem akadályozhat meg bennünket, hogy jelen munkája igazi értékéről meg ne mondjuk a magunk véleményét. Bizonyosak vagyunk, hogy kitüntetéseit nem e müvéért kapta. A mű egyik lelkes csodálója, k. k., az Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlönyben (XLIX. évfolyam 185. lapon) azt írja, hogy az „szempontjai és azok csoportosítása tekintetében teljesen új“, ezt mi egyáltalán nem írhatjuk alá. A mű azzal az igénnyel lép fel, hogy megismertet bennünket a gondolatszabadság történetével, azonban rendkívül egyoldalú és szüklátkörü, nagyobb részt nem ad mást, mint a racionalismus, és pedig sokszor a vulgaris, épenséggel nem komoly racionalismus történetét. Százszor hallottuk azokat, amikkel a legújabb „tudósok“, hazánkban, különösen pesti berkekben szokták a keresztyénséget meggyanúsítani; hogy ezeket most Bury mondja, az az érveket nem teszi sem újakká, sem igazakká. Ez nem a gondolatszabadság, hanem, amint a magyar nyelv megkülönbözteti, a szabadgondolkodás története. A kettő között igen nagy közbevettetés vagyon. A szabadgondolkodás, ahogy általában nálunk értelmezik és ahogy Bury is vallja, népiesen szólva, azt jelenti, hogy nem kell hinni Istenben, hogy a tudomány mindentudó és mindenható, hogy az Egyház (nemcsak a r. katholikus!) ásatag lény, hogy az emberiség ideáljai Voltaire, Haeckel, Ostwald stb. A gondolatszabadság híve azonban nem okvetlen esküszik e tételekre. Lehet valaki igen jó r. katholikus, vagy református és azért mégis üldözhetik, mert a maga lábán mer járni; egyháza tanításait mind elfogadhatja és pedig meggyőződésből, azért mégis mellőzhetik, működését lehetetlenné tehetik. És Bury még felfogása szintén elég erős arra, hogy kiűzze a megnembocsátó, a bosszúálló lelkületet. Az Istenhez való igazi gyermeki viszony, az Ő megbocsátó, szolgáló szeretetben nyilvánuló életében való részesedés lehetetlen ott, ahol még mindig megvan a megnembocsátó, bosszúálló lelkűiét. Ezt hangsúlyozza Jézus felhívásában „elébb békélj meg a te atyádfiaival“ (523_24) és az emberek vétkeinek megbocsátásáról szóló megjegyzésében (614_15). Az Isten Atyasága indítéknak kikerülhetetlen logikája azonnal kitűnik, mihelyt az ember Istent bosszúállónak próbálja elképzelni. Ha az Isten Atya és élete a megbocsátó és szolgálatkész szeretet élete, akkor a szeretet az élet és a gyűlölet halál s az egyedüli, amit ellenségeinkkel és üldözőinkkel tehetünk az, hogy szeretjük őket (44. v.); csakis így részesedhetünk az Isten életében (45. v.), s csakis így törekedhetünk az Övéhez hasonló lelkületre és életre (48. v.). Ha mértékünk ennél alacsonyabb, az azt jelenti, hogy megelégszünk a legközönségesebb és legmindennapibb eredménnyel (46—48. v.). így használja Jézus ez indítékokat a hegyibeszédben és ezzel megmutatja azok miként való használatát egész életünkben. Ezek jelzik számára az erkölcsi indíték forrását. Az a tény, hogy ezek mind az Istenben, mint Atyában vetett hitben gyökereznek, mutatja, hogy Jézus szerint mily kikerülhetetlenül a vallásos életen alapul az erkölcsi élet és rámutat arra, hogy saját felfogása szerint az embereknek nemcsupán azzal szolgált, hogy ez indítékokat megnevezte, hanem azzal is, hogy lelke nagysága folytán képesít bennünket azok elhívésére, — képesít bennünket hinni abban, hogy az Isten Atya, hogy a mindenség legmélyén szeretet lakozik.15 14 V. ö. Votaw cikke: „Sermon on the Mount“, Hastings : Diet, of the Bible, pótkötet, 30. 1.: A vezérelv itt az, hogy „a szeretet nem ismer határokat, csak azokat, melyeket maga a szeretet szab magának“. L. még Rauschenbusch, Christianity and the Social Crisis, 68. 1. 15 V. ö. Herrmann, Communion of the Christian with God (1895), 110. 1.; Weiss cikke: „Ethics“, D. C. G. 547. 1. (Vége.) Ford. Fazekas Lajos.
