Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-04-23 / 17. szám
Huszonhetetik évfolyam. 17. szám. Pápa, 1916 április 23. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP A.Z EGYHÁZ ÉS ISKOLA. KÖRÉBÓL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE Megjelenik minden vasárnap. Belső munkatársak: Kéziratok a szerkesztőséghez: Kis József Borsos István Czeglédy Sándor <=> felelős szerkesztő címére küldendők. <=> Pongrácz József. Az előfizetési díjak (egy évre 9 K, félévre 4 50 K), hirdetések, reklamációk: Faragó János fömunkatárs dinére küldendők. Húsvéti igazság — húsvéti vigasztalás. János 20i—is. Megtörtént. . . megtörtént a szörnyű és érthetetlen esemény. Kivégezték, sírba tették az ifjú rabbit, aki mint Istennek szóban és cselekedetben hatalmas prófétája járta be az országot. Aki mindenfelé egy szebb jövő reményét gerjesztette fel a szivekben, a nemzet jobbjaiban. Óh, mily mérhetlen bánat, tehetetlen csüggedtség, mily kétségbeesett reménytelenség foglalta el és sötétítette el az első hívők kisded csoportjának szívét. Fényes reményeik összeomlottak. Nagyratörő váradalmaik szétfoszlottak, semmivé váltak. Mennyire másként történt, mint -ahogy ők várták és remélték. Az ifjú rabbi, akitől Izráel házának újraépítését várták : elbukott a világ hatalmasai ellen. Úgy tetszett nekik, hogy e nagy összeomlásban elveszett minden. Legszentebb vágyaik, legnemesebb reményeik semmivé válva, összezúzva, porban hevernek! De im, szomorú és kínos a csalódás, de még ez sem tudja letörni, kiirtani az elbukott próféta személye iránt támadt érzelmet. Legalább egy kebelben nem. Mária Magdolna, akit új életre vezetett, a kegyetlen érzése által indíttatva, kimegy a golgothai sírhoz. Kimegy a harmadik nap reggelén korán, még mielőtt a nap föl kelt, hogy népének szokása szerint a sírt földiszítse és magát mégegyszer kisírhassa. De óh, micsoda újabb keserűség tetézi a nagy fájdalmat, amiről azt hitte, hogy fokozni már nem lehet! A sírüreg nyitva, a nagy kő elmozdítva ott hever a sír nyílása mellett. A sír, a koporsó üres. Nyilván az ellenség vitte el a holttestet, hogy szerető szívek soha föl ne kereshessék, porai fölött keservüket soha el ne zokoghassák. A városba sietve vissza az újabb szörnyű hírrel, felkeresi Pétert és a tanítványt, akit az Úr úgy szeretett. Ezek meggyőződnek a hír valóságáról, nagy keserűséggel térnek vissza a társaikhoz. Csak Magdolna Mária marad még ott az üres sírnál, tűnődve, hol keresheti, hol találhatja fel újra a drága halottat. Sírdogálva, könnyező szemekkel tekint be újra és újra a sírba — im két angyalt lát, akik biztató hangon kérdik: „Asszony mit sírsz?“ Nem érti, nem érzi az angyali kérdésből ki csengő biztatást, vigasztalást, — bánatos hangon csak annyit válaszol: „Elvitték az én uramat és nem tudom hova tették . . .“ Majd a síron kívülről hangzik újból a kérdés: „Asszony mit sírsz ? Kit keressz ?“ Könnyektől fátyolozott szemeivel egy emberi alak körvonalait fedezi fel a közelben. Bizonyára a kertész lehet az, vagy a kert tulajdonosa. Bizonyára az vitte el valahova a keresett halottat. Alázatosan, bánatos szelídséggel kéri: „Uram, ha te vitted el őt mond meg nékem, hová tetted“. Mond és ha neked utadba van, add át nékem „és én elviszem őt“. Amaz ember pedig csak egy szót mond: „Mária“. A hang oly ismerős. A könnyek hirtelen felszáradnak. Im itt van előtte az, akit oly szívszorongva keres. Itt van, de nem a halott, hanem az élő! A legmélyebb fájdalmat a legnagyobb öröm váltja fel. Elragadtatásában csak egy szót tud kiejteni: „Rabboni!“ Mesterem, Uram! Izráel reménysége tehát nem veszett el végképen, sőt beteljesedett úgy, ahogy az ember elméjében meg nem fordúlt soha. A próféta, kihez hasonlóan ember még nem szólott, nem pusztán egy kiválasztott szolgája Istennek, aki hatalmas szóban és cselekedetben: hanem maga a megígért Idvezítő, akit epedve várt a világ. Az életnek fejedelme az, aki legyőzte a halált, aki joggal mondhatá magáról: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki én bennem hiszen, ha meghal is él. És valaki hiszen én bennem, soha meg nem hal“. Van tehát élő Idvezítőnk, aki szánakozik rajtunk és együtt érez velünk. Ez a husvét nagy igazsága és nagy vigasztalása. Ez az, amire oly szükségünk van. Sokszor vagyunk úgy, hogy a hitünk megrendül, — szívünk megtelik keserűséggel, csüggedéssel. Megtelik kétségbeeséssel, amikor az élet oly céltalannak látszik. De ilyenkor ne adjuk át magunkat a vad kétségbeesésnek. Igyekezzünk könnyeinken át felismerni Idvezítőnk szelíd, biztató arcát — és halljuk meg biztató, bátorító szavát: „Ne félj, csak higyj!“ Ne félj, ha a föld megrendülne is lábaid alatt! A husvét azt tanítja, van élő Idvezítőd, akihez mindenkor bátran menekülhetsz. Azt tanítja, van gondviselő Isten, aki még a rosszból is jót hozhat elő; aki még az emberek gonoszságát is felhasználhatja világterve megvalósítására. y-
