Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)

1916-03-26 / 13. szám

13. szám.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

99. oldal.

tartani; de a gyermek nem tudta, talán nem is akarta az elgyengűlt öregeket eltartani. A lelkészi kar önfeláldozó közreműködésével sok mindenféle intézményünk létesült, izmosűlt intra et extra muros századok folyamán s egyiket-másikat olyan színvonalra emelte, hogy a hasonló intézményekkel bármikor kiállotta a versenyt. Mig azokat a semmiből megteremtette, azok fennmaradását biztosította, a saját sorsáról, jövőjéről megfeledkezett s csak újabban lát hozzá jövőjének biztosításához, természetesen ismét a saját erejére támaszkodva. Istenem ! Mi volna ma ebben a szédítő drágaságban, ha báró Bánffy Dezsőnek eszébe nem jut a kongruatörvénnyel segíteni rajtunk s azután ha nem sikerült volna a korpótlékot az államkasszából kicsikarni ?

Azon körülmény is aggasztó tünet, hogy a theologiára többnyire szegénysorsú szülék gyermekei mennek, a jómódúak és a főúri családok tudomást se vesznek a papi pályáról. Valószínű, hogy a szegény gyermekek is csak azért választják ezt, mert ennek a költségeit inkább tudják viselni a szülők és talán méginkább azért, mert a lelkészi fizetést, melyhez ők is hozzájárúlnak, szegénységük mértékével mérve, aranyhegynek látják, vagy a papi hivatal, szerintök kevés testi törődéssel járó munkája csábítja, hogy fiaikból papokat neveljenek. Azonban nem mind arany, ami fénylik, fájdalommal teszünk erről bizonyságot mind, akik a paizsos férfiúval, a szegénységgel küzdünk, arra pedig gondolni se jó, hogy korai halálunk esetén, mi vár özvegyeinkre es árváinkra, más hasonló képzettségű tisztviselőkével szemben. Ez a mostoha sors magyarázza meg érthetően, miért tartózkodnak ifjaink a theologiai pályától, mikor az orvosi és jogi szakok túlzsúfoltak.

Éhez járúl még a falusi élet. A falusi lelkész óriási áldozatot hoz a köznek azzal, hogy lemond, — óh! nem a szórakozásokról, Isten ments! — hanem a társadalmi élet minden olyan összeköttetéseiről, mely őt iskolázottságánál fogva megilletné. Hát még a gyermeknevelés gondja, az iskoláztatás, orvoslás stb. ezek mind olyan tények, melyek riasztólag hatnak az ifjú emberre.

Ámde van ennél súlyosabb argumentum is. Általánosan tudva van, hogy falun, ahol nem igen van intelligens ember, kizárólag a lelkész vállára nehezedik az egyházi közigazgatás minden terhével és bírjon bár jánosi szelídséggel, páli bölcseséggel, még sem tud mindenkinek a kedvére ítélkezni, sőt nem is szabad az igazság rovására és azonnal kész az elégedetlenség. Az adókirovás, végrehajtás, építtetés stb. mind az evangéliumi munka sikerének a rovására megy.

Ha ez így van, pedig tagadhatatlanul így van, felmerül a kérdés, hát nem lehetne az egyházkormányzatot egyházi alkotmányunk sérelme nélkül olyan módon gyakorolni, hogy a lelkész személye, tekintélye védve legyen és mindenek felett, hogy lelkipásztori munkája ne szerezzen neki ellenségeket. Nem lehetne-e valami új szervről gondoskodni, melynek hatáskörébe lehetne utalni a vagyonkezelést és építtetést ? Én úgy vélem, a köri gondnoki tisztség szervezése sokat javítana a helyzeten. Természetesen a köri főgondnok csak intelligens ember lehetne.

Az idők jele int, hogy tegyünk valamit. Pásztor nélkül elszéled a nyáj.

A reformáció 400 éves évfordulójának megörökítésére sokféle életre való eszme merült fel már, azonban egy se gyökerén fogja meg a dolgot. Első halaszthatatlan teendő, a fundamentom erősítése, hogy az

Töltsétek be, valósítsátok meg és juttassátok teljes kifejlődésre az igazság törvényét az összes emberek iránt való, folyton tökéletesbülő szeretetben, ez fog benneteket az Atya valódi gyermekeivé tenni (543_48). Ne elégedjetek meg a külső tettek igazságával, amely megnyeri az emberek dicséretét, hanem inkább a szív benső, az emberi szem elől elrejtett igazságát kívánjátok magatoktól, amelyet egyedül Isten lát és amelyet Ő helyesel (6„ 4,6, 18). Félretéve a világi javak után való vágyat, adjátok oda sziveteket a benső jellem örökkévaló kincsének (619_21). Ismerjétek fel a valódi önzetlen élet szoros kapuját és keskeny útját és ne kíméljétek a fáradságot annak megtalálására (714). S az Atya akarata cselekvésének ne a kegyeskedő vallásosságot, ne is a kötelesség szavának szorgalmas hallgatását tartsátok, hanem a gonosz cselekedetektől való megszűnést (721_23).

A törvény nem külső és gépies, hanem belső és eszményi. Mindez azt jelenti, hogy Jézus felfogása szerint nem az az életre és a boldogságra vezető út, hogy Isten törvényét amennyire csak lehet kikerüljük, hanem hogy azt tökéletesen betöltsük, azaz vigyük bele

a törvény szellemét az élet legfélreesőbb réazleteibe, s plántáljuk bele annak központi forrásába. Tehát Jézus gondolkozásában az Isten áldása nem valamilyen külsőleges jutalom, amelyet bizonyos, előttünk különösen ellenszenves feladat elvégzésével kell megnyernünk s amely, a kínoknál fogva, amikbe került, kellemetlen elemekkel kapcsolatos. Isten törvényének valódi kiterjedése nem külsőleges és gépies, hanem benső és eszményi, lelki és nem betű szerint való. A buddhista parancs — semmit sem szabad megölni — nagy kiterjedése nem emeli annyira a szúnyog életét, mint amennyire az emberét lealacsonyítja. A dézsmára és mosakodásokra vonatkozó zsidó törvények aprólékoskodó megtartása nem annyira a törvény értékes, lényeges elemeinek a megőrzését szolgálta, mint inkább elvonta az időt és figyelmet a fődolgoktól. A szerzetesi askesis és a fölösleges jócselekedetek nem annyira a valódi igazságot növelték, mint inkább kiszorították az igazság nagy követelményeit.

A törvény külső kiterjesztésének veszedelme. Figyelemre méltó az a tény is, hogy a törvény gépies és külső kiterjesztése mindenütt, kikerülhetetlenül a szel-