Dunántúli Protestáns Lap, 1915 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1915-12-05 / 49. szám
49. szám. el árulta a Jézust. A szerződést is megkötötte az árulásra. De azért kérdezte ő is : „Én vagyok-é az Uram ?“ Ó mily hazug volt ajkán a képmutatás! Ám a szent vacsora bizalmas szeretetével, az atyai ház édességével kinos gondolkodásba ejté a lelkét. Amit elvégzett már a szivében, megtegye-é hát külsőképen is ? A Mester szól: „Amit akarsz cselekedni, hamar cselekedjed!“ A képmutatásnak útján meg-megállít, gondolkodóba ejt egy-egy óra, melyet, tán akaratlanul is, a Krisztussal töltünk. Lelkünk ilyenkor hazajött. Az otthonnak, az atyai háznak csöndje borul föléje. Milyen jól érzi magát benne! Azt hitte mindig, hogy az atyai ház nem elégíti ki őt többé. S most veszi észre, hogy igazán csak itt érzi jól magát. Azt hitte, hogy az érzéki szép az egyedüli szép. Most látja, hogy sokkal szebb a tiszta szív. Azt hitte, hogy csak a Mammon fia gazdag. Most látja, hogy azok gazdagok csak, akik az Isten országát és annak igazságát keresik. Azt hitte, hogy csak a világ izgató' szenvedélyei adnak önfeledt elmerülésben orvosságot a gondoktól elgyötört szívnek s most látja, hogy igazi öröm az az öröm, igazi boldogság az a boldogság csak, amit másoknak okozunk. Ó Krisztus csendes, tiszta társasága ! lm, ott a szorgalmas Márta, a figyelmes Mária, betegek, akiket meggyógyított, éhezők, akiket megelégítctt, sírók, akiket megvigasztalt, alázatosok, akiket fölmagasztalt, igazságért küzdők, akiket fölbátorított, ott a tanítványok csoportja. Ó milyen más társaság ez, mint azoké, kik csak a testüket öltöztetik szépen, de a lelkűk züllött! Ám van köztük egy áruló! Te félve kérdezed : „Én vagyok-é Uram?“ E társaságban Krisztus a szóvivő. Szava szól: „Ti vagytok a földnek savai.“ A lélek felel : „Én vagyok-é az, Uram?“ Van-é hát egyetlen lélek, kinek világosságul szolgáltam, ha ráborult a szenvedés éjszakája ? A Krisztus szól: „Valaki egyet megront e parancsolatok közül . . .“ Ó jaj! Uram, szünetlenül rontja a te szolgád. A Krisztus szól: „Ha a ti igazságotok nem több az írástudók és farizeusok igazságánál, semmiképen nem mehettek bé a mennyeknek országába“. Én vagyok-é az, Uram ? az Írástudó, aki a Mózes székében ül, akinek minden parancsolata méltó a megtartásra, mert a te parancsolatodat veszi, Uram, az ajakára, de cselekedetei szerint nem szabad cselekedni ? Mert nehéz és elhordozhatatlan terhet kötöz egybe és az emberek vállaira veti, de ő — az újjával sem akarja illetni. A Krisztus szól: Már a régieknek megmondatott: „Ne ölj 1 Én pedig azt mondom néktek: mindaz, aki haragszik az ő attyafiára oknélkül, méltó az Ítéletre.“ Én vagyok-é az, Uram ? Ó bizonnyal én vagyok, aki nem hetvenhétszer, de hétszer sem, sőt egyszer sem bocsátottam meg, hanem a haragért bosszúval fizettem. Én vagyok! Én vagyok! A Krisztus szól: „Megmondatott: Ne paráználkodjál! Én pedig azt mondom néktek, hogy valaki asszonyra 391. oldal. tekint gonosz kívánság okáért, immár paráználkodott azzal az ő szivében.“ Én vagyok-é az, Uram? Aki nem vájta ki a jobb szemét, holott annyiszor megbotránkoztatta ? A Krisztus szól: „Ne álljatok ellene a gonosznak“. Én pedig szemért szemet, fogért fogat követeltem. A Krisztus szól: „Szeressétek ellenségeiteket“. És én átkoztam átkozóimat, gyűlöltem gyűlölőimet, háborgattam kergetőimet. Olyan voltam, mint a vámszedők“. A Krisztus szól: „Ne gyűjtsetek kincseket a földön“. És én Istennek országát s az ő igazságát sohase kerestem, szivem vágyával földi kincsbe kapaszkodtam, Isten helyett Mammont szolgáltam. A Krisztus szól: „Ne aggodalmaskodjatok a holnap felől“. És én egyebet se tettem, csak szüntelen aggodalmaskodtam. A Krisztus szól: „Ne ítéljetek". Pedig én, bár gerenda voit a szememben, atyámfia szemében szoktam szálkát nézegetni. A Krisztus szól: „Ha ti gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ád a ti mennyei Atyátok jókat azoknak, akik kérnek tőle“. Én vagyok az ? Hát amikor bajom volt, magamnak, vagy családomnak, hitemnek, vagy hazámnak, mertem én azt hinni, hogy megadja a szükségeset a mennyei Atya, ha kérem tőle? A Krisztus szól: „Álmenvén, prédikáljatok mondván: „Elközelített a mennyeknek országa!“ Nekem szólt? Hát hittem én valaha, hogy elközelített ? Megérezte gyönyörűségét a szivem ? Siettem miatta újongó örömmel, hogy keblemre Öleljem a beteget, a bűntől poklosat, hogy ördögöt, szép életeket elpusztító bűnre csalogatókat, gazd ördögöket elűzzek, halottakat támaszszak ? A Krisztus szól: „Ne féljetek azoktól, akik a testet ölik meg, a lelket pedig meg nem ölhetik, hanem attól féljetek inkább, aki mind a lelket, mind a testet elveszítheti a gyehennában“. Én vagyok-é ez a bátor, Uram ? Én, Uram, az vagyok, aki a husvétról hallottam is, tanultam is, de komolyan sohase vettem, életem melegítő, világító napjává, menyországos elvévé sohase tettem, és csak botorkáltam, árnyéktól reszkettem, koporsónál pogánymódra sírtam, semmit sem mertem és sírba rogytam, semmivé lettem mint az állat. Imé a Krisztusnélküli ember! Tanítvány, ki azon az éjszakán megbotránkozik. Péter, ki Urához tartozását megtagadja. Judás, ki harminc pénzért Krisztust árul. III. Keresztyén Gyülekezet! Judás is megkérdezte a szent vacsoránál: „Én vágyók-én az, Uram ?“ És mig a a tanítványok lelke megborzadt a gondolatra, hogy Krisztust és megváltó ügyét elárulják, ő nem ismerte el, a szent vacsora bizalmas együttléte sem ismertette el vele ezt az ügyet, ezt a Krisztust megváltónak és árulójává lön. Akkor ismerte csak el, amikor a megtörténtet meg nem történtté már nem tehette. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.
