Dunántúli Protestáns Lap, 1915 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1915-12-05 / 49. szám
392. oldal. DUNÁNTÚLI P Legyünk a szentleckéhez végig közetkezetesek. Elismerjük-é mi a Krisztus ügyét életünk megváltó ügyének ? Imé a drága evangéliomból csak Krisztusnak imént idézett szavait nézve, állapítsuk meg tömören a keresztyén embernek és a keresztyénséget nélkülözőnek képét: Krisztus követője a föld sava. Szava, cselekedete, jelleme olyan a társadalomnak, mint a só az ételnek. Jóvá tevője, megizesítőjé. Kívánatos hitvány jellemmel a társadalom elaljasítójává lenni ? Krisztus követője a világ világossága. Élet, melynek cselekedetei harmónikusak, szépek, munkája, szeretete, reménysége fölötte áll a változásnak. Az örökkévalóság sugárzik róla. Érdemes-é bukdácsolni, nádszálként erre-arra hajladozni? Krisztus követője Isten törvényének szeretetből betöltője. Nem a törvény betűjének megtartása vagy megrontása fölött aggodalmaskodik, de az Isten iránt való teljes szeretet tölti bé a szivét és e szeretetben magától betelik a törvény. Mily kicsinyes vele szemben a törvény szavaira, betűjére vigyázgató! A Krisztus követőjének beszédei és cselekedetei összhangban vannak. Igazsága nem szorítkozik pl. lelkésznél szószékre, tudósnál tanszékre, szülőnél a gyermekeivel beszélgetésre, de minden cselekedetében fénylik. Mily szégyenletes ellenben, ha bujkálnia kell valakinek, mert a cselekedei mások, mint a beszédei. A Krisztus követője ismeri a saját lelkének erőtlenségeit s megbocsát az ellene vétőnek, mert úgy véli, hogy az csak a mindnyájunkkal közös erőtlenségből történt. Mily visszataszító ellenben az ellene vétőnek dőlyfös szivü kergetője! Krisztus követője a tiszta élet hűséges vágyakozója. Bár föl-fölkél szivében a tisztátalan vágyakozás, a lelke küzd vele s a tisztaság Fejedelmében való bizakodással újra meg újra legyőzi. Mily boldogtalanság, amikor a tisztátalanságban kéjelgőnek nem lehet egy csöndes perce a Krisztussal. Krisztus követője az örökkévaló értékeknek harcosa. Mily fájdalom, mikor a múló kincsek harcosát hervadt virággal koszoruzzaa múlandóság, a „vanitatum vanitas“. A Krisztus követőjének élete tele van bizalommal. Mint kicsi gyermek az anyja ölén, oly bizton tudja magát és szeretteit az Úr gondviselésében. Mily nyomott az élet, mely önmagában vetvén bizodalmát, csupa aggodalomból áll. A Krisztus követője hisz az Isten fia evangéliumának örökéietre hivogatásában. Husvét int feléje, húsvéti sírból örök munka és örök szeretet. Mily fájdalom a hit nélkül a munka! Hiszen hiábavaló! — A szeretet ! Hiszen csak szivet marcangoló! A Krisztus követője alázatos publikánus. Mikor a Krisztussal való bizalmas együttlétben, fölemelő társalkodásban fölviharzik lelkében az árulás felől tudakozódó szó: „Én vagyok-é az, Uram?“, nem siet el a vacsorától Judással, hanem a Krisztus ügyét élete kOTESTÁNSLAP. 1915. egyedüli megváltó ügyének tudván, fájdalmasan felel: „Én vagyok! Én vagyok!“ S bűnbánó könnyén az Úr kegyelme fölragyog. „Eredj el és te is ekképen cselekedjél!“ Ámen. (Vége.) KÉRŐ SZÓ. özeledik a karácsony, a második fekete karácsony. Fekete a szivekre boruló fájdalom, gyász és aggodalom miatt. Száműzve most az öröm a családi hajlékokból, hisz alig van ház, honnét ne hiányoznék valaki. Feléjük dobog az otthonmaradottak szive, hozzájuk száll minden gondolatunk. A sok szeretetadomány is ezt bizonyítja, amelyek karácsonyi üzenetkép felkeresik a harctéren küzdők ezreit s körüllengik őket a rég elhagyott otthon varázsával. De vannak nékünk — igen nagy számmal — nem csak küzdő, hanem szenvedő hőseink is, akik már testükön hordozzák az igazság szolgálatának fájó pecsétéit s különböző kórházakban várják a gyógyulást. Akik közülök az édes hazai földre kerültek, azok bizonyára nincsenek elhagyatva, megértő, gondoskodó szeretet veszi őket körül. Gondoljunk azonban azokra a szegény testvéreinkre, akik idegen föld kórtermeihez vannak kötözve, akiknek testük kétszeresen fáj, sebük kétszeresen sajog, mert kinzó fájdalmukban, nehéz nyomorúságukban is távol kell lenni azoktól a kedvesektől, akiknek közelléte, részvéte, segedelme a gyógyulást is gyorsabbá tenné, a fájdalmat is feledtetné. Nincs meghatóbb, lesújtóbb látvány, mint egy szegény magyar sebesült, aki egyedül van valamelyik idegen kórház termében s nincs aki megértse, nincs aki vigasztalja. Minden perc órának tűnik előtte, a gyógyulás ideje egy örökkévalóság. E nehéz helyzet szülte fájdalomnak, elkeseredésnek, kétségbeesésnek mily megrázó eseteivel találkoztam már! „Ezerszer inkább lennék a fronton, szemtől-szembe a halálos veszedelemmel, mint itt — fakadt fel sok-sok szívből a panasz, — mert ott legalább a maga felenyája között van az ember, itt pedig árvábbnak érzi magát a szárnyaszegett rab madárnál“. Én ezek felé a lesújtott lelkű emberek felé irányítom az otthonlevők figyelmét, áldozatos szeretetét. Szerezzünk ezeknek is egy kis karácsonyi örömet, vigyünk az ő elhagyatottságuk ködébe is egy kis karácsonyi fényt. Hadd lássák, hogy nincsenek teljesen elhagyatva, hogy feléjük is dobog az otthonlevők hálatelt szive. Bizonyára megkönnyítjük nékik a szenvedést s új reménységet öntünk csüggedő lelkűkbe. Az én működési területemen levő kórházakban most különösen sok magyar református szenved. Az Isonzo-vonal hős védői nagyobbrészt ide kerülnek. S mivel hadtápvonal vagyunk, az itteni kórházakat el sem hagyhatják. Ide □==c K
