Dunántúli Protestáns Lap, 1915 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1915-01-31 / 5. szám
Huszonhatodik évfolyam. 5. szám. jPápa, 1915 január 31. AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez: Kis József felelős = szerkesztő címére küldendők. = Megjelenik minden vasárnap. Az előfizetési díjak (egy évre 9 K, félévre 4'50 K), hirdetések, reklamációk: Faragó János főmunkatárs címére küldendők. KATONÁINK LELKI SZÜKSÉGLETEINEK ELLÁTÁSA. (Folytatás.) INT A FEJEZET ELEJÉN CSAK FUTÓLAG ÉRINTETTEM, a protestáns tábori lelkészek száma békében is aránytalanul kevés. Egyáltalában nem felel meg ez a protestánsok lélekszám szerinti arányának, most háborúban pedig az arány még kedvezőtlenebb. Pedig a tábori lelkészek számának megállapításánál nem is szabad egyedül a lélekszám szerinti arányt szem előtt tartani, hanem tekintetbe kell itt venni más körülményeket is, így főleg a terület nagyságát és az egyes felekezeteknek azon való eloszlását. Ha ezt vizsgáljuk, úgy látjuk, hoy a kisebbségi felekezetek közül ép a protestánsok nincsenek csupán egyes vidékekre, a protestáns katonák csupán bizonyos ezredekbe tömörülve, hanem szétszórtan élnek az egész ország különböző részeiben és úgyszólván az összes ezredekben kisebb-nagyobb számmal előfordulnak. Ha tehát csupán a lélekszám szerinti arány alapján állapítanánk meg a tábori lelkészek számát, akkor egy-egy lelkészre annyi s oly távolságra fekvő ezredek jutnának, hogy a lelkészek működése ismét csaknem teljesen eredménytelen volna. Ha ellenben, — egyedül helyesen — a többi körülményeket is tekintetbe vesszük, úgy éppen a szétszórtan élő kisebbségi felekezetek, s ezek között elsősorban a protestáns felekezetek számára a lélekszámbeli aránynál jóval több lelkészt kell alkalmazni. Meg kell említenem, hogy a protestáns, nevezetesen pedig közelebbről a református lelkészek tábori lekészekül alkalmazását rendkívül megnehezíti az a körülmény, hogy az illető alkalmazó hatóság az alkalmazandó református lelkészektől teljesen érthetetlen okból nagyon különös feltételeket kíván. E feltétel: a magyar és német nyelven kívül lehetőleg valamely szláv nyelv ismerete. Hogy mi lehet a célja ennek az igazán furcsa feltételnek, elképzelni is lehetetlen. Hiszen Magyarországon igazán bajos olyan református lelkészt találni, aki valamely szláv nyelven kielégítően beszélne, való, Sággal fehér holló az ilyen, kellő számmal pedig ilyeneket összeszedni, tiszta lehetetlenség volna. Mert hiszen minek is tanulna a református lelkész bármely szláv idiómiát is, teljesen felesleges időrablás és fáradság volna az számára, ha csak esetleg nyelvészeti buvárlatokkal nem foglalkozik. Egyébként ugyanis nem igen veheti gyakorlati hasznát, ép oly kevéssé, mintha az arab, vagy portugál nyelvet sajátítaná el csupán szorgalomból. Mert hiszen Magyarországon nincsenek szláv reformátusok, a magyar papok sehol sem találnának szlávul beszélő híveket, s a magyar református egyház nem ismer, de nem is engedne meg más egyházi nyelvet, mint a magyart, hisz a reformátusok anyanyelve 99°/0-on felül magyar! Ugyan minek volna a református papságnak akár tótul, akár ruténül, vagy akár még csak oroszul vagy szerbül tudnia! Ami a német nyelvet illeti, ennek oly feltétlen követelményként való felállítását nem értjük. Hiszen az igaz, van néhány ezer német református hazánkban, elenyésző kis töredék, de már ezek is mind tudnak magyarul; a leformátus egyház nem tűrhetné meg, hogy egyetlen tagja is ne ismerje az állam nyelvét, a református egyháznak nincs más tannyelvű iskolája, mint magyar. S ha már erre az elenyésző csekély kis töredékre tekintettel is akar lenni az illetékes hatóság, miért kívánja meg az összes református tábori lelkészektől a német nyelv ismreetét. Az biztos, hogy pL a debreczeni vagy marosvásárhelyi, s általában majdnem az összes református tábori lelkészeknek egyetlen német nyelvű hívük sem fog akadni, és ez a csekély is oly jól tud magyarul, hogy számukra külön német istenitiszteletet tartani teljesen felesleges. Hiszen éppen a református papok azok, kiknek legkevesebb szükségük van a német nyelv elsajátítására, de legkevesebb alkalmuk is van rá, s így, bár örvendetesnek én sem mondom ezt, de tény, hogy nagyon kevesen is tudnak a megkövetelt mértékben németüL Mindenki tudja, hogy a középiskolákban senki sem tanul meg németül, magánúton pedig szegény református papoknak, kik mind szegény sorsból származnak, sem
