Dunántúli Protestáns Lap, 1915 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1915-10-31 / 44. szám

350. oldal. DUNÁNTÚLI ÉROTESTÁNS LAP. 1915. amely még mindig növekszik, kesergő lelkünket éles fájdalommal járja át az a gondolat, hogy hátha csak­ugyan valósággá vált Lucifer gőgös önteltséggel teljes' nyilatkozata, midőn így szólt az Úrhoz: „Egy talpalatnyi föld elég nekem, Hol a tagadás lábát megveti, Világodat meg fogja dönteni.“ Hát tényleg megdőlt volna ez a világ!? Az nem, csak a saját erejével és bölcsességével munkálkodó ember világa rendült meg. A kérdés most már csak az : a sok mindent megpróbált és sok csodás dolgot véghez vitt, de mindezeknek hiábavalóságáról meggyőződött ember ezen nagy világkatasztrófa után tud-e így szólni Ádámnak: „Uram, legyőztél — im porban vagyok, Nélküled, Ellened hiába vivők: Emelj vagy sújts, kitárom kebelem.“ De, hogy az ember csakugyan meggyőződjék arról, hogy a világnak eddigi folyása, bármilyen szép ered­ményeket tud is felmutatni, nem egyezik meg az isteni törvény rendelkezésével s hogy a gyűlölködő, szeretet nélkül való élet, mely egyesek és nemzetek között volt, csak ilyen eredményeket ér el, mint ez a most folyó háború; hogy — mondom — mindezeknek a megisme­résére eljusson az emberiség, szükséges, hogy az egy­házak nem csak hirdetői, hanem megtartói is legyenek az isteni törvény parancsának. Mert bizony a szeretet­­lenségben, gyűlölködésben s a másikat szinte meg­semmisíteni akaró küzdelemben nem egyszer mutatott klasszikus példát az egyház a világnak. Pedig az élet­nek meg kell változni, mert ha még most sem borzad meg az emberiség attól a pusztítástól, rombolástól, amelyet olyan területeken végez, ahol a tönkre tett értékeket pótolni nem tudja, midőn azt veszi el, amit nem adhat, akkor bizony szomorú jövő vár az emberi­ségre! Ezen háború után annak a békének kell eljönni, amely nem a fegyverekre, hanem a békés megértés lelkére támaszkodik. Ezt a jövőt kell előkészíteni az egyházaknak, de nem csak szóval, hanem cselekedet­tel is. Mindig bántóan és nyugtalanítólag hatott reám az a körülmény, hogy minő tátongó ür választja el a Krisztus által hirdetett élettől a való életet! Rohan az élet árja sokszor fékevesztetten s mi tehetetlenül állunk a parton jajveszékelve, vagy pedig magunk is belevetjük ma­gunkat a hullámok közé; de a mentés munkájának gyakorlati részéből mintha nem vennénk ki úgy a ré­szünket, mint kellene, pedig Kálvin azt mondja: „Csak az az igaz, amely tettekben nyilatkozik meg“. Az elmé­let és a gyakorlat között van igen nagy különbség, pedig minden, a földön levő intézmény arra törekszik, hogy minél jobban megvalósítsa a gyakorlat az elmé­letet. És ha nézzük a földi dolgok fejlődését, azt lát­juk, csodálatos eredményt értek el az elméletnek a gyakorlatba való átvitelénél. Az alig 20 éves bánya­üzemnél, ahol 8 éve munkálkodunk, nagyszerű pél­dákat láthatunk erre vonatkozólag. Mindig csodálkozás­sal néztem azt az óriási fejlődést, amelyet feltár az egyik bányában két egymásmellé állított szivattyú: az egyik az u. n. triplex szivattyú hatalmas, óriási méretű alkatrészeivel, fülsiketítő zajjal végzi munkáját s mel­lette alig észrevehetően, kellemes, szinte zenei hangot adó zümmögéssel működik a másik, az u. n. centri­fugai szivattyú nagyobb teljesítő képességgel mint az előbbi. S alig nehány év telt el addig, mig azt a töké­letesebben működő alkotmányt előállították 1 De a sok munka és próbálkozás megtermetté gyümölcsét. Nekünk is jobban rá kellene vetni magunkat a próbálgatás, a javítás munkájára, az élet igazi alakjának a minden­napi életbe való bevitelére, mert én azt hiszem, igen sok lelkészt szorongat az a gondolat, amelyet Kálvin így fejezett ki: „Bármit gondolnak is mások, mi nem hisszük, hogy kötelességeink oly szűk határon végződ­nének, hogy elmondván prédikációnkat, ölhetett kezek­kel tétlenségnek adhatnánk magunkat. Nekünk közvet­lenül, élénken kell azokra ügyelnünk, akiket számon fognak kérni tőlünk. Ez a gondolat mindig foglalkoz­tatott bennünket, különösen midőn Úrvacsorát osztot­tunk ; mert a méltatlanok lelkitáplálék helyett az Úr haragját vonták magukra“. Tehát közvetlenül és élénken kell azokra ügyelni, akik ránk bízattak. Hogy ezen követelménynek megfeleljünk és pedig minél jobban megfelelhessünk, sokkal nagyobb részt kell juttatni annak a munkának, amely a hirdetett elvek gyakorlati meg­valósítását célozza. Azért hát az igehirdetés központi és minden más munkának alapját képező ténykedésünk mellett fordítsuk figyelmünket a gyakorlati keresztyén­­ségre vagy másképpen szólva, legyen az egyháznak hétköznapi munkája is. Jól tudom és érzem, minő nehézségek állanak előttünk; látom azt a gigászi küz­delmet, melyet Kálvin folytatott, midőn a hirdetett igazság gyakorlati megvalósítására fordította erejét; de nem szabad a nehézségek elől visszariadni, meg kell próbálkozni s ha egyszerre nem sikerül is, mindig azzal a reménnyel kell keresni a megoldást, hogy végre mégis elérjük az óhajtott célt. (Folyt, köv.) VÁRADY LAJOS. A NŐK HELYZETE RÓMÁBAN A KERESZTYÉNSÉG ELSŐ SZÁZADA ALATT. NÖEQYLETI GYŰLÉSEN FELOLVASTA: BORSOS ISTVÁN. a valaki azt gondolja, hogy nagyon unalmas lesz ez a történet, mert nagyon régi, ebben a föltevésében könnyen csalódhatik. Mert hát a régi nem mindig unalmas, sőt néha éppen olyan, mintha csak ma történt volna. Hiszen régen megmondta mar egy hires zsidó bölcs, hogy nincsen semmi új a nap alatt. S ha ezt a nagy mondást nem fogadhatjuk is el szószerinti értelmében, azt el kell ismernünk, hogy az emberiség történetének nagy folyamatában sokszor ismétlődnek ugyanazok a lH

Next

/
Thumbnails
Contents