Dunántúli Protestáns Lap, 1915 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1915-10-03 / 40. szám
Huszonhatodik évfolyam. 40. szám. Pápa, 1915 október 3. DDSÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez: Kis József felelős a= szerkesztő címére küldendők. = Megjelenik minden vasárnap. Az előfizetési díjak (egy évre 9 K, félévre 4-50 K), hirdetések, reklamációk: Faragó János főmunkatárs címére küldendők. HOGYAN TEKINTSÜK ÉLETPÁLYÁNKAT?! (FOLYTATÁS.) i mindnyájan tudjuk azt, hogy a külföldtől ezért vagyunk elmaradva, mégis nem merjük ezt okul kimondani, inkább néhány erre, az esetre már készenlévő mélabús hazafias frázissal, mint nehéz gondolatot, elütjük. Pedig nézzük csak meg, 100% a kivánalom, 50% a beteljesítés. Ily körülmények között érett meg az az állapot, hogy közlelkiismeretté lett a mulasztás szerelése, az életpálya megunása, mert semmi lelki közösség nem fűzte munkához az embereket. Ennek látható megnyilatkozása, hogy a tanulópályákat munkakerülés szempontjából keresik fel, a pályaválasztásnál pedig irányadó: jó megélhetés — kévés kötelezettséggel. Az úri ember fogalma nagyon közel jár jó falusi népünk megállapításához s nem a több ember, a jobb, a gazdagabb személyiség kifejezője. Ha pedig a fogalomból kiszáradt a valóság, úgy ott üresség van belül. Még becsülték, aki munkaterületén sokat dolgozott, de értékelni nem tudták. A technikai pályákat kivéve, célokért, eszményekért nem igen kockáztattak az emberek. Éltek abból, amit más termelt, a „gyümölcstermés“ (Ján. XV.) kötelezettségének érzete, sőt halvány sejtelme nélkül. Mi ez más, mint élösdiség. Tudjuk, az élet küzdelem, törvénye életünknek, hogy csak a verejtékes kenyér a mienk, s mégis a henyekenyérre szoktunk. Azért a henyekenyérért valaki más dolgozott meg, más sínyli meg a mi kis malmokat hajtó életünket. Nem látjuk ugyan, ki sínyli meg s nem is ismernénk el; de mig a háború ki nem tört, miért volt egy bizonyos körben, egy bizonyos műveltségi színvonalon oly megvetett a paraszt, olyan lekicsinyelt? Mert a tenyere kétszerte lett kérgesebb, mivel az enyém bársonyosabb lett!!! Mert alantas lett a munkája, mivel egy egész életeit vett igénybe. Valahol, nem tudom hol, de nagy hibának kellett becsúszni értékrendszerünkbe, erkölcsi felfogásunkba, hogy ez lábrakaphatott. Talán új mérleget fogunk beállítani a honvéd szó meggondolására, a nagy háború után. M Nem lenne azonban megközelítőleg sem teljes rajzom, ha figyelmen kívül hagynám közszellemünk azon orgánumát s társadalmunknak azt a rétegét, mely nyerészkedéssel s nem munkával keresi kenyerét. Hol nem számít a pénz minősége, csak mennyisége, mely bizonyos raffináltabb élvezetek megszerzésére képesít. Itt az embereket nem munkájok, ott élveik, fényűzéseik után kezdik megbecsülni. Ezek azonban már nem tartoznak a „kövi emberekhez“, a „a fehér rabszolgákhoz“, akiknek bizonyos szociális érzés mozog szivök táján, midőn mások nyomorúságában, meghasonlott, lefokozott életében a magukét kezdik szemlélni. Ilyenkor meg szokták kérdezni az emberek, hogy „én is beletartozom ebbe a jellemrajzba?“ Rendszerint másokra illik mindig az ilyen megállapítás, pedig nem mások megítélésére, de a magunk megvizsgálására mondtam ezeket. Annyira hasonlítunk az itt rajzolt három csoport valamelyikéhez, amennyire magunknak valljuk azok világnézetét, vagy amennyire gyermekei vagyunk annak a világnézetnek. Annyira hasonlítunk, amennyire ellenséges ránk nézve a krisztusi világnézet, vagy amennyire zavaros, megcsalt, vagy félremagyarázott keresztyén gondolkozásmódunk. De lássuk, van-e más motivum is, ami az embert egy életpályához fűzi, mint a pénz, van-e egy jobb értékszendszer, mely értékesebbé teszi az emberi lélek számára hivatalát, munkaterét s lássuk, ezeknek meggondolásán kívül mik teszik lehetővé, sőt szükségessé az átértékelést ?! * * * Van-e más motivum is, ami az embert egy munkatérhez fűzi, a pénzen kívül? Lehetséges-e tisztán csak a megélhetésre helyezni az életpályát, a pályaválasztást? El tudunk-e képzelni embert, aki felcserélte a vagyoni biztonságán megvásárolható tétlenséget a verítékkel, felelőséggel, sőt szenvedéssel. Lelki kényszernek ismerjük-e be s a hivatás imperativusának, avagy dilettáns bogarasságnak, ha egy orvos pl., aki magánvagyonából élhetne „úri módon“, bűzös kórházakban
