Dunántúli Protestáns Lap, 1915 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1915-08-01 / 31. szám

246. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1915. elcsukló szavakkal: Az Isten, a társadalom, a haza gondot visel! S most ezek a néma szenvedők, ezek a vértanuk az ádáz küzdelem legszánandóbb áldozatai nem is ők, mert halgatag a szivük kérelemre nem nyilhatik, de helyettük a társadalom, a haza fordul hozzátok, min­denkihez a nemzet hajlékát igyekezzünk építeni a csonka, tehetetlen hősöknek, hogy ne legyenek hazátlan, hajlék­talan bujdusók, lábat, kezet, szemet, munkát, foglal­kozást, életet akarunk adni a mi szabadságunk, jólétünk harcosainak, hogy ne legyen közülük egy sem hajlék­talan, elhagyott, kenyér, vigasz, gyámol nélkül bujdosó. Adjatok e nemes, e szent célra, melynél szentebbre nem adhatjátok filléreiteket, asztalatok morzsáit, el­maradt kalászaitokat, adjátok szívesen, készséggel adományaitokat, ez esztendő áldásának: termésetek­nek parányi, kicsike részét, feleslegeseiteket! Ez lesz a legszebb áldozat, a legkedvesebben foga­dott kála és tisztelet a legmaradandóbb hatású magasz­talás, mellyel Istennek szivetek háláját ez esztendő áldásáért, földeiteket, hazánkat őriző, védelmező ke­gyelméért kimutatjátok. Kész, óh kész a mi szivünk, megtartó erős Istenünk, őriző, védelmező, gondviselő édes Atyánk hálákat adni neked, éneklünk és dicséretet mondunk, magasztaltas­­sál fel az egeknek felette óh Isten és mind az egész földön a te dicsőséged, megtartásodért, kegyelmedért, mellyel határunkat, hazánkat annyi vész és veszély között oltalmaztad, védetted; esdekelve kérünk, légy továbbra is őriző pásztorunk, állj mellénk Te légy paizs, megtartó erős bástyánk nehéz harcaink súlyos próbáltatások napjaiban ezentúl is, koronázd meg ál­dással küzdő harcosaink verejtékét, hulló vércseppjeit, hozd el a béke, a nyugalom óhajtva várt, esdekelve kért áldott napjait, hozd el kegyelmes Atyánk, megtartó erős Istenünk. — Ámen. GRÁCZI LEVÉL égen nem adtam már életjelt magamról. Mióta az olasz háború kitört. Új harctér, új köte­lességek. Ahol azelőtt — a régi harcterek távolsága miatt — meglehetős csend, nyu­galom honolt, itt most — az újnak közelsége folytán — nagy az élénkség, feltűnő a változás, a háború szele közelről érint bennünket. Működésem terü­lete egész a harctérig lenyúlik s hogy mennyi vitéz magyar katona védi a tiroli, karinthiai, isztriai határt, mutatja az a körülmény, hogy a harctérhez közel eső városok kórházai tele vannak magyar sebesült és beteg katonákkal. Egy Ízben csak Klágenfurt városában 300-nál több református magyar szenvedő vitézt talál­tam ! Ezek az emberek csaknem kivétel nélkül alföldi vidékekről valók, ahol — mint az egyik magyar mondá — „a vakandturás a legnagyobb hegy, amit látunk“ j=c R □ Dl s szinte a csodával határos, mily szívósan, vitézül megállják itt helyüket oly magas sziklacsúcsokon, ahova csak kötélhágcsók segélyével lehet feljutni. Mél­tán bámulja a világ a magyar katona qualitását! Ismerve a küzdők vitézségét, nem is tart ám itt vesze­delemtől senki. Csodálatos, hogy milyen hidegvérrel fogadta még a harctérhez legközelebb eső vidék lakos­sága is az új hadüzenetet. Ha a hadvezetőség — katonai szempontból — nem ürít ki egyes helyeket, bizony nem jutott volna eszébe senkinek a mene­külés. A határhoz meglehetős közel eső városokban, mint Villachban, Klágenfurtban egész normális az élet, s csak a teli kórházakról, a naponkénti új sebesült­szállítmányról, melyek egyenesen a harctérről jönnek, lehet észrevenni, hogy a közelben ágyuk dörögnek, puskák ropognak s gyilkos rohamra indító vezény­szavak hangzanak. Ám a mi dolgunk rettentően felszaporodott. S ki tudja, meddig szólhatok többes számban, mert evangélikus kollégám már megkapta az értesítést, hogy a legköze­lebbi alkalommal a harctérre megy. Eddig csak fel­osztottuk magunk között — testvériesen — a III. hadtest roppant területét, de hogy tudok én eleget tenni akkor, ha egyedül maradok?! Eddig is bajos volt eleget tenni. Klágenfurtba például, hol százával feküsznek hittestvéreim, legfeljebb csak minden két héten mehetek s akkor is 4—5 napra. Hogy lehet ennyi idő alatt 20 kórházat végiglátogatni s minden szenvedőnek a megnyugtatás, a reménység, a vigasz­talás legalább egy harmatcseppjét nyújtani ? Úgy, hogy reggel 8 órától — egy órai ebédidő megszakítással — este hétig munkában van az ember. S mikor végül testileg-lelkileg kimerülve hazajut, nem szabad átadni magát az édes pihenésnek, mert akkor meg elintézésre vár szegény szenvedő véreinknek sok ügyes-bajos dolga. Óh, ki is állhatná meg, hogy az ágyához a mozdulatlanságig lekötözött, vagy karját vesztett vitéz helyett a hozzátartozókat ne értesítetse; hogy a másik­nak ügyében, aki könnyes szemmel panaszkodott, hogy mig ő e hazáért szenved, addig családja odahaza nélkü­lözést lát, jóakaratulag közbenjárjon; ismét másokat, akiken erőt vett a honvágy, hazai kórházba ne juttas­son ?! Bizony sokszor éjfél is elmúlik, mire a toll a fáradt kézből kihull s a szemek akaratlanul is le­csukódnak. Egy vasárnapon — hogy az Isten meg­szentelt napjának felemelő, megszentelő varázsát minél többen érezhessék — különböző kórházakban 5 isteni­tiszteletet tartottam. Az egyiken az éneket egy sebesült ref. tanító, honvéd zászlós, vezette, akit hordágyan hoztak oda, s a hallgatóság sorában jelen volt egy sebesült debreczeni honvéd theologus is. Itt mondá nékem Diószeghy Dezső 3-as honvédszázados, hit­testvér: „Ti egy nap alatt többet dolgoztok, mint harctéri kollégáitok egy hónap alatt“. Ez egy olyan embernek az ítélete, aki egy év óta már a harctéren küzd. Éles szemmel látta meg Balthazár püspök is, mikor meglátogatta a frontot, hogy a harctéren tulaj-

Next

/
Thumbnails
Contents