Dunántúli Protestáns Lap, 1915 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1915-08-01 / 31. szám
246. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1915. elcsukló szavakkal: Az Isten, a társadalom, a haza gondot visel! S most ezek a néma szenvedők, ezek a vértanuk az ádáz küzdelem legszánandóbb áldozatai nem is ők, mert halgatag a szivük kérelemre nem nyilhatik, de helyettük a társadalom, a haza fordul hozzátok, mindenkihez a nemzet hajlékát igyekezzünk építeni a csonka, tehetetlen hősöknek, hogy ne legyenek hazátlan, hajléktalan bujdusók, lábat, kezet, szemet, munkát, foglalkozást, életet akarunk adni a mi szabadságunk, jólétünk harcosainak, hogy ne legyen közülük egy sem hajléktalan, elhagyott, kenyér, vigasz, gyámol nélkül bujdosó. Adjatok e nemes, e szent célra, melynél szentebbre nem adhatjátok filléreiteket, asztalatok morzsáit, elmaradt kalászaitokat, adjátok szívesen, készséggel adományaitokat, ez esztendő áldásának: terméseteknek parányi, kicsike részét, feleslegeseiteket! Ez lesz a legszebb áldozat, a legkedvesebben fogadott kála és tisztelet a legmaradandóbb hatású magasztalás, mellyel Istennek szivetek háláját ez esztendő áldásáért, földeiteket, hazánkat őriző, védelmező kegyelméért kimutatjátok. Kész, óh kész a mi szivünk, megtartó erős Istenünk, őriző, védelmező, gondviselő édes Atyánk hálákat adni neked, éneklünk és dicséretet mondunk, magasztaltassál fel az egeknek felette óh Isten és mind az egész földön a te dicsőséged, megtartásodért, kegyelmedért, mellyel határunkat, hazánkat annyi vész és veszély között oltalmaztad, védetted; esdekelve kérünk, légy továbbra is őriző pásztorunk, állj mellénk Te légy paizs, megtartó erős bástyánk nehéz harcaink súlyos próbáltatások napjaiban ezentúl is, koronázd meg áldással küzdő harcosaink verejtékét, hulló vércseppjeit, hozd el a béke, a nyugalom óhajtva várt, esdekelve kért áldott napjait, hozd el kegyelmes Atyánk, megtartó erős Istenünk. — Ámen. GRÁCZI LEVÉL égen nem adtam már életjelt magamról. Mióta az olasz háború kitört. Új harctér, új kötelességek. Ahol azelőtt — a régi harcterek távolsága miatt — meglehetős csend, nyugalom honolt, itt most — az újnak közelsége folytán — nagy az élénkség, feltűnő a változás, a háború szele közelről érint bennünket. Működésem területe egész a harctérig lenyúlik s hogy mennyi vitéz magyar katona védi a tiroli, karinthiai, isztriai határt, mutatja az a körülmény, hogy a harctérhez közel eső városok kórházai tele vannak magyar sebesült és beteg katonákkal. Egy Ízben csak Klágenfurt városában 300-nál több református magyar szenvedő vitézt találtam ! Ezek az emberek csaknem kivétel nélkül alföldi vidékekről valók, ahol — mint az egyik magyar mondá — „a vakandturás a legnagyobb hegy, amit látunk“ j=c R □ Dl s szinte a csodával határos, mily szívósan, vitézül megállják itt helyüket oly magas sziklacsúcsokon, ahova csak kötélhágcsók segélyével lehet feljutni. Méltán bámulja a világ a magyar katona qualitását! Ismerve a küzdők vitézségét, nem is tart ám itt veszedelemtől senki. Csodálatos, hogy milyen hidegvérrel fogadta még a harctérhez legközelebb eső vidék lakossága is az új hadüzenetet. Ha a hadvezetőség — katonai szempontból — nem ürít ki egyes helyeket, bizony nem jutott volna eszébe senkinek a menekülés. A határhoz meglehetős közel eső városokban, mint Villachban, Klágenfurtban egész normális az élet, s csak a teli kórházakról, a naponkénti új sebesültszállítmányról, melyek egyenesen a harctérről jönnek, lehet észrevenni, hogy a közelben ágyuk dörögnek, puskák ropognak s gyilkos rohamra indító vezényszavak hangzanak. Ám a mi dolgunk rettentően felszaporodott. S ki tudja, meddig szólhatok többes számban, mert evangélikus kollégám már megkapta az értesítést, hogy a legközelebbi alkalommal a harctérre megy. Eddig csak felosztottuk magunk között — testvériesen — a III. hadtest roppant területét, de hogy tudok én eleget tenni akkor, ha egyedül maradok?! Eddig is bajos volt eleget tenni. Klágenfurtba például, hol százával feküsznek hittestvéreim, legfeljebb csak minden két héten mehetek s akkor is 4—5 napra. Hogy lehet ennyi idő alatt 20 kórházat végiglátogatni s minden szenvedőnek a megnyugtatás, a reménység, a vigasztalás legalább egy harmatcseppjét nyújtani ? Úgy, hogy reggel 8 órától — egy órai ebédidő megszakítással — este hétig munkában van az ember. S mikor végül testileg-lelkileg kimerülve hazajut, nem szabad átadni magát az édes pihenésnek, mert akkor meg elintézésre vár szegény szenvedő véreinknek sok ügyes-bajos dolga. Óh, ki is állhatná meg, hogy az ágyához a mozdulatlanságig lekötözött, vagy karját vesztett vitéz helyett a hozzátartozókat ne értesítetse; hogy a másiknak ügyében, aki könnyes szemmel panaszkodott, hogy mig ő e hazáért szenved, addig családja odahaza nélkülözést lát, jóakaratulag közbenjárjon; ismét másokat, akiken erőt vett a honvágy, hazai kórházba ne juttasson ?! Bizony sokszor éjfél is elmúlik, mire a toll a fáradt kézből kihull s a szemek akaratlanul is lecsukódnak. Egy vasárnapon — hogy az Isten megszentelt napjának felemelő, megszentelő varázsát minél többen érezhessék — különböző kórházakban 5 istenitiszteletet tartottam. Az egyiken az éneket egy sebesült ref. tanító, honvéd zászlós, vezette, akit hordágyan hoztak oda, s a hallgatóság sorában jelen volt egy sebesült debreczeni honvéd theologus is. Itt mondá nékem Diószeghy Dezső 3-as honvédszázados, hittestvér: „Ti egy nap alatt többet dolgoztok, mint harctéri kollégáitok egy hónap alatt“. Ez egy olyan embernek az ítélete, aki egy év óta már a harctéren küzd. Éles szemmel látta meg Balthazár püspök is, mikor meglátogatta a frontot, hogy a harctéren tulaj-
