Dunántúli Protestáns Lap, 1914 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1914-12-13 / 50. szám
408. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1914 Ha ebben az ünnepélyes pillanatban magam elé képzelem a hivatásának élő, kötelességét mindig hűen teljesítő, jó tanárt, fájdalmas érzéssel látom azt a nagy veszteséget, amely pápai főgimnáziumunkat az ő halálával érte; de még nagyobb szívbéli fájdalom vesz rajtam erőt, ha mint barát lelkem elé idézem az ő nemes egyéniségét úgy, amint legutoljára láttam az életben: az esküvőjén. S valóban vigasztalhatatlan volnék a megrázóan szomorú eset miatt s érzelmeim kifejezésére hasztalan keresnék szavakat, ha megnyugvással nem töltené el lelkemet az a tudat, hogy akinek most korai elmúlása miatt kesergünk, ott végezte be földi pályafutását, ahol a halál legszebb s egy férfiúra nézve a legdicsőbb: a csatában. Bármilyen fájdalmas is tehát annak elgondolása, hogy helye közöttünk üresen maradt, ha lelki szemeimmel látom őt, amint hazánkért harcol, legyőzöm egyéni fájdalmamat, nem gondolok az intézet veszteségére sem; megnyugtatom magamat és azt mondom: ne sirassuk dr. Bodola Gyulát, hanem dicsérjük s tartsuk boldognak, hogy halálában is megmaradhatott annak, ami életében volt; tanítónak, példaadónak. A pápai református főiskola négyszázados történetében sok ilyen tanítóval, sok ilyen példaadóval találkozunk, akik halálukkal tettek bizonyságot arról, hogy amit tanítványaik előtt hirdettek, azt igazán érezték is. Szomorú valóság, mélyen tisztelt közönség, de valóság, hogy mig békében a fiák temetik el az apákat, addig háborúban az apák temetik el a fiakat. Az erő, az élet, a fiatalság kell a halálnak a csatában. Fiatalon hagyott itt bennünket a mi bajtársunk, a mi barátunk is. Mindössze huszonkilenc esztendőt élt. Ez az idő nem elég arra, hogy nagy tetteket vigyünk véghez s maradandó alkotásokat létesítsünk, hiszen legnagyobb része a tettekre való előkészülettel, a tanulással telik el; de épen elég arra,.hogy reményt ébresszünk jövőnk iránt s példát adjunk másoknak, hogy miként töltsék gyermekségüket s ifjúságukat, ha azt akarják, hogy hasznos tagjai lehessenek a társadalomnak. Dr. Bodola Gyula nemcsak a halálával mutatott példát, hanem élete lefolyásával is. Erdély egy kis falujában, Feldobolyban született, hol édes apja ma is élő, érdemes tanító. A környék, ahol született, a családi kör, melyben nevelkedett, maradandó nyomot hagyott az ő lelkében is. Hiszen egész egyéniségünk nem más, mint összessége azoknak a benyomásoknak, amelyeket ránk a környezet gyakorol. Ezek a benyomások épen gyermekkorunkban a legerősebbek. A beszédmodort, amit édes anyánktól sajátítunk el, megőrizzük életünk végéig, bármerre sodor is bennünket a sors szeszélye ; de megőrizünk sok mindent, amit a szülői házból, gyermekkorunk édes emlékeiből magunkkal hozunk. Amit ott, vagy a környéken látunk, kitörölhetetlenül bevésődik a lelkűnkbe. Elhunyt barátunk szülőfaluja közvetlen közelében van Zágon, amely után a hű Mikes Kelemen élete végéig annyira sóvárgott. A Mikes-ház romjait igen sokszor meglátogatta. A romokból a Mikes szelleme: a Mikes hűsége, nemes egyszerűsége szólt hozzá s ez a hűség és nemes egyszerűség lett lelkének fő jellemvonása. Hű volt hivatásához, tanártársaihoz ; hű volt szüleihez, testvéreihez, hitveséhez; hazájához való hűségét a vérével pecsételte meg. Nemes egyszerűségét mindnyájan ismertük s ezért valamennyien szerettük is. Szerettük csendes, szelíd természetét is. A társaságot nem kereste, de nem is kerülte. Meghitt, baráti körben igen jól éhezte magát, aki iránt felmelegedett a szive, azzal szívesen eltréfálgatott; de bántani még tréfából sem bántott soha senkit. Szelídsége azonban nem lett élhetetlenséggé; nem tartozott azok közé a jámbor emberek közé, akiknek minden egyremegy, akiknek nincsenek vágyaik, törekvéseik. Neki voltak vágyai, reményei, törekvései; de józanságára vall, hogy be nem váltható vágyakat, nem teljesülhető reményeket nem táplált soha. Örült, ha egy-egy vágya teljesült, ha egy-egy reménye valóra vált; de nem zúgolódott, ha egyben-másban mostoha volt is hozzá a sors. Leghőbb vágya volt, hogy visszatérhessen szűkebb hazájába. Ennek teljesülése érdekében isméiteken tett kísérletet; de sikertelenül. Nem veszítette el kedvét ezért sem; nem zúgolódott, hanem megnyugodott a változhatatlanban. Azt tartotta eszményképével, Mikessel, hogy „Mindenkinek ott kell elfogyasztania a maga darab kenyerét, ahol azt az Isten letette számára“. Amikor pedig életének jobb felét Pápán találta föl, egyenesen az isteni Gondviselésnek iránta való jóságát látta abban, hogy erdélyi pályázatai nem sikerültek. A szülői háznál szívta magába a valódi, a bensőségteljes s képmutatás nélkül való vallásosságot, melynek egyik legfőbb megnyilatkozása az Isten akaratában való megnyugovás. ÍUTOQHT kn^^'T'ÍTT ARERföisk°laintomdáean kísjószef J-VlvbC) 1 IXCDZrf U JL PÁPAI REF. ESPERES-LELKÉSZ ÁLTAL IRT EGYHÁZI BESZÉDEK AZ 1914. ÉVI VILÁGHÁBORÚ IDEJÉN ÁRA 3-40 KORONA. MÁR MOST MEGRENDELHETŐ KIS TIVADAR KÖNYVKERESKEDÉSÉBEN PÁPÁN. POSTAFIÓK 12. SZ. BÁRHOL MEGJELENT KÖNYV o°0 KAPHATÓ KÖNYVKERESKEDÉSEMBEN, FŐ-UTCA 21. SZÁM. A
