Dunántúli Protestáns Lap, 1914 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1914-11-01 / 44. szám
Huszonötödik évfolyam. 44. szám. Pápa, 1914 november 1. AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez: Kis József felelős = szerkesztő címére küldendők. —— Megjelenik minden vasárnap. Az előfizetési díjak (egy évre 9 K, félévre 4*50 K), hirdetések, reklamációk: Faragó János főmunkatárs címére küldendők. EGYHÁZI BESZÉD. EGYHÁZKERÜLETI LELKÉSZÉRTEKEZLET ALKALMÁVAL, 1914 SZEPTEMBER 20=ÁN ELMONDOTTA: CZEGLÉD1 SÁNDOR REF. THEOL. TANÁR. ALAP1GÉK : Zsolt. 2 : 1—12 : Miért dühösködnek a pogányok és gondolnak hiábavalóságot a népek? A föld királyai fölkerekednek és a fejedelmek együtt tanácskoznak az Úr ellen és az Ő fölkentje ellen: Szaggassuk le az Ő bilincseit s dobjuk le magunkról köteleiket. Az egekben lakozó neveti, az Úr megcsűfolja őket. Majd szól nekik haragjában és megrettenti őket gerjedelmében : Én kentem ám fel az én királyomat a Sionon, az én szent hegyemen. Törvényül hirdetem: az Úr mondá nékem : én fiam vagy te, én ma nemzettelek téged. Kérjed tőlem és odaadom néked a pogányokat örökségül és birtokodul a föld határait. Összetöröd őket vasvesszővel, széjjel zúzod őket, mint a cserépedényt. Azért királyok legyetek eszesek és okuljatok földnek birái. Szolgáljátok az Urat félelemmel és örüljetek reszketéssel. Csókoljátok a fiút, hogy meg ne haragudjék és el ne vesszetek az úton, mert hamar felgerjed az ő haragja. Boldogok mindazok, akik Ő benne biznak. EDVES ATYÁMFIAI, Szeretett szolgatársaim a Jézus Krisztusban! Mindnyájan ismeritek azt a csodálatos könyvet, amelynek lapjáról e szent igét felolvastam. Az ó-szövetségnek minden könyvében csodás fenséggel zeng felénk az isteni szó. A prófétai könyvek eget és földet, sziveket és veséket megrázó hangjaiban, Rúth könyvének szelíd, derűs rajzában a végtelen szerel mű Atya beszél nekünk. De még az ó-szövetség minden könyve Isten örök lényének, végtelen szerelmének, büntető haragjának, megbocsátó irgalmának egy-egy vonását tárja elénk, a Zsoltárok könyve olyan mint egy ezer húru hárfa, amelynek égi hangjai közel vannak a megtérő bűnöshöz, a győzelemre siető, diadalmas harcoshoz, a magánosán zokogó szegény özvegyhez, együtt ünneplő diadalmas érzésben összeforrott gyülekezethez. A Zsoltárok könyvének nem ártott harmadfélezer esztendő elporlasztó ereje, közel van az ma is minden szívhez. A vallásos érzésvilágnak mindnyájunkat lebilincselő csodás közvetlensége volt az oka annak^ hogy hitbeli őseink ezt a könyvet választották vallásos érzéseik legközvetlenebb kifejezőjéül, gyülekezeti énekeskönyvül. Ez a könyv képes volt az évszázadok hosszú során keresztül milliók és milliók megszentelt örömét s bánatát kifejezni. Ki csodálkoznék azon, hogy a mi sokat szenvedett egyházunk is négy évszázadnak üldözése és vérzivatara közt ezt a könyvet szorította a szivéhez. S az a könyv, amely ennyi időn keresztül egyik legjobb barátja az emberi nemzetnek, talán erejét vesztette ? Elhalaványult-e, elidegenült-e tőlünk ? Most zúg körülöttünk az egész világ, ágyuk dörejétől megrendült az ég s föld, most úgy érezzük, mintha a világ végének apocalipticus borzalmai száguldanának át a világ fölött s ebben a borzasztó pillanatában a megpróbáltatásnak, midőn lelkünk elszáll messze harcmezőkön küzdő szeretteinkhez, a szivünk a Zsoltárok megszentelt szavaiban csordul ki, lelkünk Dávidéval együtt sóhajt, remél, bizakodik, diadalmaskodik: „Az Isten a mi reménységünk, midőn reánk tör ellenségünk“. Nem értitek-e, hogy a most fölolvasott zsoltár is milyen közel van a szivetekhez ? Nem halljátok-e, hogy ebben a zsoltárban maga az Isten Lelke szól tiveletek ? Jertek s e szent órában, midőn Isten egyszerű szolgái nagy messzeségről összesereglettek, hogy a rettenetes idők súlyos viharában, mint az árván maradt fészek pelyhes lakói, egymás szivének a melegénél melegedjenek föl, jertek, merüljünk el ebben a csodás, isteni eredetű énekben s találjuk abban föl mindazt, ami a szivünket foglalkoztatja: I. a panaszt, II. a győzelem reményét, III. Isten intő szavát. I. A PANASZ. „Miért dühösködnek a pogányok és gondolnak hiábavalóságot a népek ? A föld királyai fölkerekednek és a fejedelmek együtt tanácskoznak az Úr ellen és az ő fölkentje ellen : szaggassuk le magunkról bilincseiket és dobjuk le magunkról köteleiket. Már a béke napjaiban is úgy tűnt fel előttetek, kedves szolga
