Dunántúli Protestáns Lap, 1914 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1914-09-06 / 36. szám
* r r Huszonötödik évfolyam. 36. szám. Pápa, 1914 szeptember 6. AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez: Kis József felelős = szerkesztő címére küldendők. == Megjelenik minden vasárnap. Az előfizetési díjak (egy évre 9 K, félévre 450 K), hirdetések, reklamációk: Faragó János főmunkatárs címére küldendők. E gyházi beszéd háborús időben PÁPÁN, Í9i4 AUGUSZTUS 30-ÁN ELMONDTA KIS JÓZSEF. ALAPIGE: 1. Móz. XXII. 1 — 8 Az Isten megkisérté Ábrahámot és mondá néki: Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, akit szeretsz, Izsákot és áldozd meg őt égő áldozatul a hegyek közül egyen, amelyet mondándok néked. Felkele azért Ábrahám jó reggel és maga mellé vévé két szolgáját és az ő fiát, Izsákot és elindula a helyre, melyet néki az Isten mondott vala. Harmadnapon felemelé az ő szemeit Ábrahám és látá a helyet messziről. És mondá Ábrahám az ö szolgáinak : Maradjatok itt, én pedig és ez a gyermek elmegyünk amoda és imádkozunk, azután visszatérünk hozzátok ... És mennek vala ketten együtt. És szóla Izsák Ábrahámhoz: Atyám! Az pedig monda: Imhol vagyok, fiam. És monda Izsák: Imhol van a tűz és a fa; de hol van az égő áldozatra való bárány ? És monda Ábrahám: Az Isten majd gondoskodik az égő áldozatra való bárányról, fiam. Ki ne ismerné e régi történetet? Gyermekkorunkban szent borzadállyal hallgattuk tanítónk ajkáról. Visszafojtott lélekzettel vártuk, mit fog tenni az öreg Ábrahám ; akiről már hallottuk, hogy istenfélő, jó ember. Mit fog tenni Izsák, aki bizonyára ép úgy ragaszkodott az élethez, mint ahogyan ragaszkodunk mi. Félve vártuk a véget. Sehogy se fért a fejünkbe, hogy a gondviselő, jó Isten azt kívánja egy atyától, hogy áldozza meg égő áldozatul a fiát; azt a fiát, akivel késő vénségében, mikor ily nagy jót remélni se mert, ajándékozta meg az Úr! Azt az egyetlenegy fiát, aki neki mindene: öröme, reménye, jövője, a boldogsága, az élete. Áldozza meg tűzön, égő áldozatul azt a fiát, aki semmit se vétett ellene ; aki engedelmes, jó fiú volt. Egy százesztendős öreg embertől kívánja ezt az Úr; egy jámbor öregtől, akit végtelenül boldoggá tett ez az isteni ígéret: Ábraháni nagy és hatalmas néppé lesz és benne megúldatnak a földnek minden nemzetségei. Kit ne töltene eUszent borzadály e hallatlan kívánság hallatára ? Kinek a szívében ne lázonganának erős kétségek, türelmetlenül vitatva: kívánhat ilyet az Isten? Hisz ebben a kívánságban nincs szeretet, nincs kímélet, nincs igazság, nincs állhatatosság az ígéret megtartásában! Ez a kívánság a legnagyobb kegyetlenség; összetörése két öreg, nemes szívnek ! Összetörése egy duzzadó ifjú erőnek! A történet végkifejlődése azonban lecsillapította lázongó indulatainkat; helyreállította lelkünk egyensúlyát. Nemcsak, hanem valami csodálatosan meleg és fölemelő érzéssel töltött el . . Az Isten gondoskodik ... Az Isten gondot visel. . . édes fiam! Gyermekkorunk óta is gyakorta emlékezetünkbe idézték e történetet, vagy önkéntelenül is fölmerült emlékezetünkben, mikor nagy megpróbáltatások értek egyeseket, családokat, vidékeket, vagy országokat. A hívő Ábrahám példája a nagy megpróbáltatások sötét, rémes viharaiban mindig úgy áll, mint megmozdíthatatlan világító torony; felséges nyugalommal, nagy magasságból szórja sok millió szívbe az Istenbe vetett bizalomnak fölemelő, megtartó erejét. Ismerjük hát jól e történetet. De szentül hiszem, hogy igazán átérezni, egész mélységében megérteni csak most vagyunk képesek. Most, e szörnyű megpróbáltatások idején. Most, amikor családjaink nagy részéből elkért, elhívott a haza egy, két, három, sőt több fiút is, hogy ha kell, áldozza fel életét a csaták füzében. Nekünk a hazánk szólt: vedd a te fiadat, akit szeretsz és áldozd fel őt. De mivel hitünk szerint: E világnak történeti lesznek akaratjából, Nem a szerencse vezeti azokat, csak vaktából, Hanem úgy mennek végbe, A földön és az égbe’ Amint szájából kijőnek, Az egy fő gondviselőnek : ezért valósággal maga Isten szólt nekünk is; az Isten mondá: vedd a te fiadat, akit szeretsz és áldozd fel őt. És a magyar apák, anyák felkelének ezrével, százezrével jó reggel és felkölték fiukat, fiaikat s ezek elindultak, bevonultak a helyre, amely ki volt jelölve részükre. Teljes hűséggel átéltem ezt e hó 25-én én is. Felkeltem jó reggel, 3 órakor és felköltöttem még itthon levő kisebbik fiamat, hogy induljon . . . Ábrahám jutott eszembe és Izsák. És soha úgy bele nem mar
