Dunántúli Protestáns Lap, 1913 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1913-05-25 / 21. szám
Huszonnegyedik évfolyam. 21. szám. Pápa, 1913 május 25. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséihez: Kis József felelős = szerkesztő címére küldendők. = Megjelenik minden vasárnap. Az előfizetési díjak (egy évre 9 K, félévre 4-50 K), hirdetések, reklamációk: Faragó János főmunkatárs címére küldendők. Jelen sorainkban — előre is kijelentjük — nem énekművészeti szempontokról lesz a tárgyalás. Szép dolog ugyan, mikor a magasabb ének- és zeneművészeti szempontok alapján írott értekezéseket olvashatjuk; de ugyanakkor fájdalmas érzés tövise zavarja gyönyörűségünket, kénytelenek lévén helyt adni ilynemű gondolatoknak: Minek még beszélni is magasabb ének- és zeneművészeti követelményekről, mikor a jó ízlés, következetesség és változatosság legelemibb követelményei közül is sok a hiány és ezekről mégis úgyszólván senki sem beszél nyilvánosan, pedig a bajok és hiányok annál alaposabban terjeszkednek és végzik egyházromboló, istenitiszteietlealacsonyító, profanizáló és vallásos lelkeket botránkoztató hatásukat. Énekeskönyvünk minden kifogásol hatósága mellett is nagyon szépen rendelkezik azokkal a föltételekkel, melyek alapján az éneklés változatossága keresztülvihető volna. Elvégre is 150 zsoltár, 238 dicséret, külön felálló énekek közül még lehet úgy válogatni, hogy pl. egy dallamot nem kellene egy évben 20—30-szor, másikat (szintén egész egyszerűt és énekelhetőt) pedig 10, vagy 20 esztendőben egyszer, vagy sohasem énekelni aszerint, amint talán az énekvezetőnek az „könnyű“, vagy „nehéz“. A baj okát nem éneskönyvünkben kell tehát keresnünk, hanem abban a visszás helyzetben, hogy sok helyütt a templomi énekek kitűzése, minden szabály, törvény, alkalmiság ellenére, csupán az énekvezető tetszésétől, sokszor hiányos énektudásától függ. Hogy pedig ezen a téren milyen szomorú tapasztalatokat van alkalmunk gyűjtögetni — különösen az újabb, fiatalabb énekvezér nemzedék egyes könnyelmű tagjai részéről: ezt már nem lehet szó nélkül hagyni, sőt föl kell reá hívni a közfigyelmet, ha az egyháziatlanság terjedése ellen nemcsak felületes, tesséklássék és mindenkivel szája-íze szerint való jajgatással, hanem a mély okokat észrevevő, vesződséges munkával is tenni akarunk valamit. Az a kertelő-, forrókása-kerülgető eljárás ugyanis, mely a hibákat komolyan meglátni, azokat kiküszöbölni sohasem találja magát illetékesnek, hanem azzal tetszeleg magának, hogy úgynevezett atyai jóindúlattaí dédelgeti a hitványságot és helytelenül értelmezett krisztusi szeretetet akar mímelni, az egyházi, iskolai, istenitiszteleti közérdek számlájára és terhére: ez az eljárás meg fogja boszúlni — nemcsak önmagát, hanem ami még sajnosabb, egyházunk fundamentumainak aláaknázása körül fog oroszlánrészt kivívni magának. Igazán időszerű volna már arra is szánni egy kis figyelmet, hogy ne hívhatná ki még a legegyszerűbb, legtudatlanabb templomgyakorló híveink jogos kritikáját is a templomi énekkel történő visszaélés ott és oly helyeken, ahol ez oly vígan burjánozhatik. Mert lehetetlen meg nem látni az e téren nyilvánúló komoly bajokat. Hogy vasárnap délelőttre nincs más felálló ének, mint a „Szent Isten noha néked“, ezt éneklik éveken, évtizedeken át, ez ugyebár föl sem tűnik. Kár is volna felváltani időnként az Templomi éneklésünk.
