Dunántúli Protestáns Lap, 1913 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1913-03-30 / 13. szám
104. oldal. 1913. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. hagy továbbra is oly kiadványt, mely nem egyéb holt betűnél, holt anyaghalmaznál, gyakorlati haszon, érték nélkül. És bármennyire ficánkol és ferdít a tanár úr, igenis, a közérdeket akartam s akarom szolgálni s tőlem telhetőleg elő kellett mozdítanom a munka átrevideálását. S hogy nem a közérdek, a népiskolai tanítás nagyfontosságú ügyének szolgálata vezetett volna, ez csak a Ligárt Mihály fantáziájában motoszkáló közönséges valótlanság (magyarabban mondani e lap s olvasóközönsége iránti tiszteletből nem akarom) olyan közönséges s mesterkélt rágalmazás, amelynek csak súlyt adnék akkor, ha ellene védekezném, avagy visszautasítanám. Még arra sem érdemes. De másfelől érthető, ha Ligárt ily érvvel áll elő, hiszen aki kutyaszorítóba jutott, az hálás a legszűkebb egérútért is. (Második közlemény a jövő számban.) Egy keresztyén utazó születésének száz-éves évfordulója.* Nagy Brittaniával az egész keresztyén világ nagy ünnepre készülődött: Livingstone Dávid születése százados évfordulójának megölésére. Az első kicsinek látszó kezdetből, mely sokak ajakán csak nevetség tárgya volt, nagy munka fejlődött. Nem is kell oly nagyon visszamennünk a múltba, elég egy-két század képét elénk varázsolni, ki gondolta volna, hogy azt az álmot, melyet héroikus lelkek a világnak a keresztyénség által való meghódításáról szőttek, ma már csaknem teljes egészében megvalósulva lássuk. Nem álom többé! Örvendetes valóság, melyért nemzetek küzdenek. Modern keresztyénségünknek „missió“ lett a jelszava ; kül- és belmissió egyaránt, melyek fontos voltát mind jobban és jobban megértjük. (Erre vonatkozólag zárjelben csak azt jegyzem meg, hogy a genfi konzisztorium febr. 18-án tartott ülésén „a keresztyén élet sikeresebb ápolása végett“, a jótétemények gyakorlására és a látogatások rendezésére egy új titkári állás felállítását határoztad; 19-én missiói nap volt: a „Grande Salle de la Reformation“ árucsarnokká alakult át, hol előkelő nők adták-vették — venni vettek férfiak is — a különböző holmikat, a tűtől és cérnától kezdve a kész ruháig, a kezdetleges porcelán babától a legcsinosabb dísztárgyakig és ami még ezek között és ezeken kívül van : egy szóval kapható volt minden. Némileg emlékeztetett a mi „Gyermeknapunkra“. A nagy különbséget abban találtam, hogy nem ültek ki az utcasarkokra perselyekkel, hanem egy termet rendeztek be, mindenki önként ment oda, hogy „felvigye áldozatát“ a „Suisse Romande“ missióért.) De, hogy visszatérjünk Livingstone-hoz és hogy mi is kivegyük részünket a nagy ünnepből, emlékezzünk meg röviden viszontagságos, de dicsőséggel koszorúzott életéről. Blantyre-ben született 1813 március 19-én „szegény, de kegyes szülőktől“. Tiz éves korában már maga kereste kenyerét egy fonóintézetben és első heti keresetének felét latin nyelvtan vételére fordította. Amellett, hogy naponként 14 órát foglalkozott kézi munkával, szorgalmasan látogatta az esti kurzusokat. Mélyen elmerült tanulmányaiba késő éjjelekig úgy, hogy sokszor éjfél után kellett felkelni édes anyjának, hogy elfujja gyertyáját és lefekvésre kényszerítse. A vallásosságot szüleitől örökölte, gyermekkorától fogva örömmel forgolódott az Istennek tetsző dolgokban. Érezte nagyra hivatását; elhatározta, hogy a világosság terjesztésének, a missiónak szenteli életét és buzgalommal fogott hozzá az orvosi és theologiai tudományok tanulmányozásához. Még mindig anyagi nehézségekkel küzdött, azért — télen a glasgow-i egyetemet látogatta, nyáron pedig újra elfoglalta helyét a fonóintézetben, hogy megkeresse a jövő semesterre való kiadásait. Khina evangelizálására készült; de különböző körülmények, különösen pedig Moffat, jövendőbeli apósával való megismerkedése, letérítették erről a szándékáról, de a missióról nem mondott le, hanem úgy határozott, hogy Afrikába megy. Megkezdte utazásait, melyekben különböző tudományostársaságok segélyezték, hogy fellelje missiói munkája új mezejét. Bámulatos felfedezései, csodálatos megfigyelései folytán köztiszteletben álló, hírneves, majd ünnepelt emberré lett, kinek népek milliója tömjénezett; de nagysága közepette is egyszerű és alázatos maradt a nagy utazó, ki elérte célját: inissiónárus, „kiáltó szó — lehetett a pusztában“. Hogy sikerei nem ragadták el, hogy megmaradt alázatosságában, mindennél fényesebben bizonyítják a cambridge-i diáksághoz intézett szavai: „Áldozatnak nevezik, amit végeztem, azáltal, hogy életem egy részét Afrikában töltöttem. Vájjon lehet-e áldozatnak nevezni egy kis törlesztését annak az adósságnak, melyet soha sem tudunk kifizetni ? Ne mondjátok soha: áldozat, mondjátok privilégium.. . Soha sem tettein áldozatot“. Áldásos munkája közben betegség támadta meg a szünet nélkül megújuló nehézségek miatt, de megnem törte. Maga Írja: „Semmi földi sem ejt kétségbe munkám miatt. Visszanyerem bátorságomat, valahányszor Istenemre gondolok és megyek előre“. De hiába. A sok szenvedést és nélkülözést nem bírta tovább, terhes súlyúk alatt megtört és 1873 május 1-én ilalai kunyhójában megvált a földi élettől. Itt hagyta nagy munkáját az utódokra, hogy folytassák az ő hitével, kitartásával és jellembeli szilárdságával, megjelölvén az utat, a módot. Szóljak-e társai hűségéről, kik „Mester“-ük holt testét kilenc hónapig tartó úton szántották Afrika szivéből Zanzibárba; megemlítsem-e, hogyan nyitotta meg Angolország a skót kutató előtt a dicsőséges asilumot, hol nyugalomra helyezi nagy halottjait; lefordítsam-e westministeri sírja fölé vésett * A múlt számból kimaradt. Szerkesztő.
