Dunántúli Protestáns Lap, 1913 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1913-03-30 / 13. szám
13. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 105. oldal. saját szavait: „Bőségesen megáld mindenkit — amerikait, angolt . . . törököt — az Úr, ki szünet nélkül gyógyítja a világ tántongó fekélyét“ ; mondjam-e» milyen mély barázdákat hasított, mily maradandó nyomokat hagyott, ahol csak megfordult, szeretettel teljes szive? „Afrika szivében, a Nagy tavak környékén — írja Drummond H. tiz évvel Livingstone halála után — találkoztam férfiakkal és nőkkel, kik most is őrzik Livingstone emlékét.“ Nem tudják elfelejteni a fehéret, ki szerette a feketéket! Livingstone kutatott, keresett és adott. Érdemeit elismerve, nincsen ma senki, ki tisztelettel ne tekintene a nagy felfedező felé és ki ne üdvözölné benne az újabb kor egyik legnagyobb hérosát, ki — mint ember — kétségkívül legtöbbet tett Afrikának az evangélium előtt való megnyitására. Hogy oly nagy lehetett munkája, mely az evangélium erejének intenzivebb kifejtésére szolgált, annak a nyitja magában Livingstone-ban rejlik, ki egyszerű és mégis fenséges, alázatos és mégis energikusan nagy volt. Élő példáját adta az Istenben való rendületlen bizalomnak, a törhetetlen munkakedvnek. Testet öltött benne az a nagy hatalom, mely edzi a jellemet, megteremti az embert és alkotja a hősöket. Nem is szoritkozhatik tisztán a szigetországra emléke, nem is csak a skót nemzet dicsősége, hanem a keresztyénségnek egyik legszebb, a színek minden változatában pompázó virágja, a fekete földrésznek verőfényes, életet árasztó sugara, — a szó legszentebb értelmében „Krisztus jó illatja“ (2. K. 2:15), ki példájával hat, buzdít és nemesít. „Az igaznak emléke legyen áldott!“ Gy. E. Lelkész-beiktatás Ruttkán. Egy lelkész beiktatása rendszerint csupán az illető egyházközség tagjai sorában szokott, fájdalom ott is gyakran csekély (és még fájdalmasabb, ha néha túlvehemens) érdeklődést kelteni; és ha mégis valamivel tágabb mederben szeretnék foglalkozni a mi lelkész beiktatásunkkal, úgy az lelje magyarázatát egyházközségünk igazán különleges helyzetében. Hogy ezt a különleges helyzetet megvilágítsam, csak arra kell reámutatnom, miszerint egyházközségünk Trencsén vármegye északi felét (Puhótól felfelé),Turócz-, Árva- és Liptó vármegyét foglalja magában, melynél kisebb termetű balkáni királyság is van és ahol a jelenlegi 900-at meghaladó lélekszámúnk közül egy sincs „bennszülött“, hanem mindnyájan a létért való nehéz küzdelem elleni harcban lettünk ide sodorva, kik árván, támasz nélkül, lelki táplálék nélkül voltunk hoszszú ideig. A lelkész-beiktatási ünnepély, mely e hó 16-án folyt le a felvidéki református missiói egyház ruttkai központjában, egy hét éves, hosszú küzdelemnek felemelő, lesújtó, biztató és kétségbeejtő eseményekben gazdag, nehéz és fáradságos, de végre is diadalmas vége ! Vége ? Igen részint vége, de tulajdonképen csak kezdete egy újabb még nagyobb küzdelemnek, mely most már a kötelességérzet teljes súlyával reá nehezedik arra az egyházra, melynek négy vármegye területén szétszórtan lakó reformátusoknak nemcsak lelki életét kell gondoznia, de támogatnia kell abban, hogy a nemzetiségek közé beékelt és a színtiszta magyarságot jóformán egyedül képviselő hívei édes magyar hazánknak magyar gyermekei maradhassanak. És ez nem frázis! ez a legsötétebb való, hogy itt támogatás, összetartás nélkül még magyarok sem lehetünk. Hét év előtt egy az Úrtól sugalmazott alkalommal megjelent körünkben nagytiszt. Sedivy László nyitrai lelkész úr és az akkor még alig néhány reformátust az Isten és nemzetünk iránti kötelességünkre hivatkozva kicsiny kis egyházzá tömörített; Ruttka központtal missiói egyházzá alakultunk, hogy az Árpád apánk által elfoglalt Éelső-Magyarországot „a magyar vallás“ segítségével a magyarságnak meg is hódítsuk. És a küzdelem megindult, a kicsiny csapat nem törődve idegen ajkúak és vallásuak gúnyjával, kicsinylésével, nem a rosszakarattal, mellyel gyakran találkozott ; nem fájlalta saját hitsorsosainak itt-ott, felmerülő nemtörődömségét, hanem vállalkozásának szent céljai érdekében lassan, de mondhatnám fanatikus akarattal, lankadhatatlan erővel tört előre. Mikor a felettes egyházi hatóság látta, hogy törekvésünket siker kiséri: kinyújtotta segítő kezét és most már egyesült erővel sepertük el utainKból az akadályokat : sikerült hitsorsosainkat felrázni lethargiájukból; már elhalt a gúny az ajkakon, bátran szemébe nézünk a rosszakaratuaknak, sőt idegen vallásu tanférfiu úgy nyilatkozott rólunk, hogy a Felvidék magyar kultúrájának számottevő tényezője vagyunk. És mindez rövid hét év alatt! Az öndicséret nem szép, de az öntudat büszke az elért sikerekre; és nem tudom, hogy Sedivy nagyt. úr lehet-e büszke reánk munkatársaira, avagy mi lehetünk rá vezetőnkre büszkék, ki időt és fáradságot nem kiméivé, éjjelét, nappalát feláldozva, magát családjától sokszor napokra megfosztva vezetett minket kitűzött célunk felé. Munkánk elismeréseként felettes egyházhatóságaink nagy örömmel segítettek azon elhatározásunkban, hogy Ruttka központtal egyházunkat anyásítsuk és lelkészi állást szervezzünk. Ez hét év munkájának története dióhéjban, ez hét év eredménye erkölcsi sikerekben ; de e mellett anyagiakban is annyira megerősödtünk, hogy az Úr segedelmével rövidesen felépítendő templomunk céljára területen kívül még körülbelül 6000 korona készpénzünk is van. Midőn a lelkészi állást már be kellett és be lehetett töltenünk, igyekeztünk lelkészül oly embert találni és megnyerni, ki a megkezdett munkát folytatni (nem befejezni, mert a mi munkánk örökké fog tartani) képes lesz és aki méltó utóda lesz egyházunk szervezőjének és megalapítójának. Legelőször Sedivy barátunkat óhajtottuk megnyerni, de azon kifogása előtt, hogy Ruttkán nem terem bor, neki pedig Nyitrán szőlője van : meg kellett hajolnunk és pályázatot hirdettünk. Hála az Istennek, sikerült találnunk és sikerült megnyernünk egy méltó férfiút, kiben az egész egyház bizalma összpontosult nt. Fövenyessy Pál úr személyében. Az ő beiktatása február hó 16-án volt Ruttkán a polgári iskola tornatermében, hova híveink a legtávolabb helyekről és a helybeli miveit osztály valláskülönbség nélkül megjelent. Meg kell köszönnünk esperesünk azon tapintatát, hogy a beiktatási teendőkkel eddigi lelkészünket Sedivyt
