Dunántúli Protestáns Lap, 1912 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1912-04-28 / 17. szám
17. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 145. oldal. felsőbbsége előtérbe tolása nélkül, nem lóhátáról érintkezik a tanítóval, hanem szavaiban és tetteiben épen e műveltség által vezetett tapintat és krisztusi szeretet vezérli: ez a műveltség, ez a szelíd jóakaratu komolyság lefegyverezi s helyzetének okos beismerésére fogja bírni a netán féktelenségre hajló tanítót és önként hódol meg az érdem előtt. Viszont: ha a tanító nem hivatali főnöke, a lelkész birálgatása, gáncsolása, hanem tanítói kötelmeinek hű betöltése és felsőbbjei iránti tisztelet által igyekezik magának nimbuszt teremteni és egyik úgy, mint a másik apróbb sérelmeiket igyekeznek feledni és aláhelyezni a közös magasabb érdeknek, az anyaszentegyház boldogulásának: megérthetik egymást és áldásosán működhetnek együtt, anélkül, hogy akár egyik, akár a másik tekintélyén egy szemnyi csorba is esnék. 35—36 évvel ezelőtt szolgáltam mint segédtanító, egy belsősomogyi egyházban. Lelkipásztorom kötelességtudó ember volt, aki a maga dolgát csak a legvégső esetben engedte a tanítónak. Még az esti könyörgések megtartásában is kényes volt. Abban a hírben állott, hogy a tanítóknak ellensége, mert szeretett kedélyesen csipkelődni, évődni a tanítók felett. Hát kérem, szabadjon nekem bemutatni ezt a tanító-ellenséget. Sokáig mindennapos voltam asztalánál, mert gyermekeit tanítottam. Én voltam az ő bizalmából a borhordó; de nem ám parancs szóra és nem szolgalélekkel, hanem — mint fiatalember — szives figyelemből a kényelmet e tekintetben kissé kedvelő öreg úr iránt s ezzel az én tanítói tekintélyemen semmi csorbát nem éreztem. Társaságában sohasem éreztem a felsőbbség terhét. Szépen eldiskurálgattunk és fejtegettük együtt a Vasárnapi Újság talányait stb. És mikor meghallotta tőlem, hogy szegény — a napszámos munkában lábatörött — atyámat magamhoz veszem, az egyházi elöljáróságot — tudtomon kívül — rábírta, hogy számára két zsák tisztabuzát beőröljenek, mire hozzám érkezett. Azután sokáig atyám is mindennapos vendége volt és esténkint — mikor én nem voltam otthon — karjánál fogva vezette, hogy fájós, tört lábával meg ne botoljon. Jó felesége pedig, mikor rendes tanítói állomásra távoztam tőlük, anyai szeretettel látott el útravalóval, még tyúkot is ültetvén számomra. Ilyen ellensége volt a tanítóknak az én néhai principálisom. Áldja meg az Isten a haló porában is! Szakasztott ilyen papfia is. Buzgó lelkipásztor, pedáns hivatalnok, aki nemcsak a maga munkájából nem enged másnak, de szives készséggel végez más helyett is. 16 éve papja anyaegyházamnak és jár hozzánk úrvacsorát osztani és nem fordult elő soha, hogy mind a két egyházi beszédet e napokon maga ne végezte volna. Ö, aki ismer engem és tudja, hogy a hízelgés nem kenderem, bizonyára kellőképp fogja értékelni az elismerés azon pálmáját, amelyet nem magamért nyúj - tok neki a nyilvánosság előtt szívesen, hanem mert nagyra becsülöm benne buzgó, a kötelességtudó papot és a köznek is lelkes munkását. Vajha minden őrálló helyre ilyen őr kerülne! Ismertem tanítót is, aki papja részéről egyszer és másszor meg nem érdemelt bántalmakban részesült. Akadtak társai, szomszédai közül a tanítónak, akik megtorlásra ingerelték s ő rendesen ezzel felelt: „Öregséggel járó gyengeségből cselekedte, amit tett, szégyenlenék fiatal létemre ilyen egyenetlen harcba szállni. Inkább eleven szenet a fejére ..." És a megtorlás abban nyilvánult, hogy elaggott papja nevére a hívek között alapítványt gyűjtött. Ki merné azt állítani, hogy ez a tanító ezzel kisebb lett ? Nem ! Nőtt a közönség előtt; de tán senki előtt akkorát, mint papja lelkében. Azt kérem hát ismételten, hogy e példák és protestáns anyaszentegyházunk békés fejlődése lebegjenek — mint szent célok — szemeink előtt, midőn a kitűzött kérdés felett eszmecserébe bocsátkozunk és lehetőleg krisztusi szeretettel építsük istenországát. Rinyaújlak, 1912 március 20. Arany Bálint. Egyetemes konventünk ülései. A magyarországi ref. egyház egyetemes konventje csütörtök délelőtt kezdte meg tavaszi üléseit a konventnek Szabó és Abonyi-utca sarkán levő palotájában. A megnyitó ülés báró Bánffy Dezső emlékének ünneplésével és a konvent új világi elnökének, gróf Degenfeld Józsefnek ezékfoglalásával kezdődött s éppen ezért az ülést a palota díszes zsinati termében nyitották meg. A zsinati terem csaknem teljesen megtelt a konvent képviselőivel és a hallgató közönséggel. A konvent két elnökén, gróf Degenfeld József főgondnokon és dr. Antal Gábor püspökön kívül megjelent dr. Ba/csag Sándor, „BÉKESSÉG NÉKTEKL :: Irta: Izsák Aladár református lelkész. — 142 lap. — Ara: 3 korona. :: Hat tartalmas értekezés van az igen csinosan kiállított kötetben. 1. A múlandó élet az örökkévalóság szempontjából. 2. Az ismeretlen Isten. 3. Az isteni szeretet üdvmunkája. 4. Istennek fiai — Istennek munkatársai. 5. Nemi különbség — közös elhivatás. 6. Keresztyén felekezetek. . . = Kaphatók: Kis Tivadar könyv- és papirkereskedésében Pápa, Fő-utca 21. szám. =
