Dunántúli Protestáns Lap, 1912 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1912-04-14 / 15. szám
Huszonharmadik évfolyam. 15. szám Papa, 1912 április 15. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez: Kis József felelős = szerkesztő címére küldendők. = Megjelenik minden vasárnap. Az előfizetési díjak (egy évre 9 K, félévre 4*50 K), hirdetések, reklamációk: Faragó János főmunkatárs címére küldendők. A református egyház és tanítói.* Mellőzöm azt a címet, mely alatt e lapok hasábjain többen a református egyházunk és a református tanítóság között meglazult kapcsolat megszilárdításához szólották, de nagyrészt a lelkészi és tanítói kar egyes tagjainak egymás között fölmerülő bajairól beszéltek. A kettőben rokon mozzanatok fordulhatnak elő, de mégis célszerű ezeket különválasztani. A fölött fölösleges minden vitatkozás, hogy az utóbb említett, nem új keletű s inkább szórványos jellegű bajok forrását nem mindig csak a tanítókban kell keresni. Tudjuk ezt mindnyájan. Idevonatkozó .esetek“ felsorolása talán nem is tartozik a nagy nyilvánosság elé s ahol az „állapot“ súlyosabb, ott a gyógyításra hivatottak beavatkozásának kikérése a helyénvaló. A lelkészek s tanítók között előforduló összeütközések nagy részének elhárítására szolgálhatna a tanítói körök által több ízben sürgetett részletes szolgálati szabályzat is, de az ilyen bajok legbiztosabb megelőző orvosszerére Püspök Urunk múlt őszi Jelentésében egyenesen rámutatott. Alkalmazzuk azt az atyai figyelmeztetést mind a két részre: lelkészek s tanítók igyekezzenek egymást „testvéreknek, az egyházi élet terén munkatársaknak elfogadni és a társadalmi és hivatalos érintkezésben ezt a viszonyt fenntartani, kifejezésre juttatni.“ Ne gondolja egyik sem, hogy a másiknak kisebbítésével növelheti a maga értékét, tekintélyét, s egyáltalán ne hajszoljon tekintélyt, hanem őrizze drága kincsként az emberi, keresztyéni méltóságot ! Azonban térjünk tulajdonképpen való tárgyunkra ! A tanítók egyházias érzületének hiányossága miatt régebbi időkben alig volt panasz. Sőt a tanítók legjobjait épen az arra való törekvésük miatt érték támadások, hogy a református tanítóság egyházi jellegénék erőteljesebb kifejezése s református népnevelésünk * Mivel e tárgyban április 17-én megtartjuk a bizottsági ülést Pápán, szükségesnek láttam e cikket e számban egyszerre kiadni. Szerk. érdekében is a tanítóság képviseletének egyházunk alkotmányába való felvételét ismételten kérni bátorkodtak. A református tanítói karnak s népnevelés-ügyünk igaz barátainak hálás elismerése illeti meg mindazokat, kik a református tanítók mellé állva, őszinte jóakarat sugalta kívánalmaik valósulását elősegítették. A zsinat többségének az elismerés koszorúját nyújtó állásfoglalása azonban egyszersmind el is kötelezte a református tanítóságot, hogy fokozottan buzgó munkássággal haladjon folyton előbbre a reá váró kötelességek hű, gyakran nehéz, de szép pályáján ! És ha újabban itt-amott az egyházunk jövőjéért s református népnevelésünkért aggódó megfigyelő előtt szomorú jelenségek tűnnek fel, azért ne mondjon senki hirtelen-szeretetlen Ítéletet a tanítói kar felett, hanem vizsgálja elfogulatlanul azokat az okokat, melyek a ref. tanítói kar egy részének (kiváltképen : a fiatalabb nemzedéknek) egyházias érzületében, magatartásában mutatkozó hanyatlást előidézték ! Tagadhatatlan, hogy a református s általán véve a felekezeti tanítóság nagyobb részének szellemét bizonyos, egyre nehézbülő elkedvetlenedés zsibbasztja. Ennek okát nagyon könnyen meg lehet találni. Legalább is egyenlő, de több esetben többoldalú, nehezebb munka teljesítése mellett a felekezeti tanítónak anyagi ellátása az állami tanítókénál több tekintetben kedvezőtlenebb. Sokszor el volt mondva, hogy ez a rendszer a felekezeti népoktatás sorvasztásához vezet és igazságtalanul sújt sok ezer munkást, akik közül a fiatalabb, mozgékonyabb elem, ha csak szerét ejtheti, iparkodik bejutni a kedvezőbb helyzetben levő állami tanítók közé, ha pedig oda át nem juthatnak, elégületlen, háborgó lélekkel töltik be azt a munkakört, ahol nyugodt lélek, derült kedély a munka jó sikerének elsőrangú tényezői, és lesznek egyre többen és többen, akikből kitör az elégületlenség hangja — tulajdonképen nem az egyház, hanem a felekezeti népoktatás intézménye ellen. Kétségtelenül: az ilyes „kitörés“ helytelen és oktalan ; — az elkeseredés rossz tanácsadó!
