Dunántúli Protestáns Lap, 1911 (22. évfolyam, 1-53. szám)
1911-01-15 / 3. szám
20. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1911. a gyámintézettől a* maga és a gyermekei részére 1100 koronát; tehát cseléd nélkül is heten vannak, akiknek — ha nincs magán vagyonuk, vagy egypár száz korona egyházmegyei segélyük — 1100 koronából kell megélniük. El tudja-e gondolni az én kedves barátom, aki — talán nem tévedek — a maga részére 8000 (nyolcezer) koronát se tart soknak, hogy hogyan osztják be ezek a szegény özvegyek, hogy jusson élelemre, ruházatra, fűtésre, mosásra, tandíjra és tanszerekre ?! A lakbért nem említem, hátha megkapják a keserves diáktárasból. De ha megkapják is, maguk a 3—4 szobás lelkészi lakás után 1 szobában szoronganak! Azt nem merem gondolni, hogy R. Gy. erre azt felelné, hogy hát segítsenek magukon és gyermekeiken, menjenek el szakácsnéknak, mosónéknak; gyermekeiket adják mind inasnak, bojtárnak. Még azt se merem gondolni, hogy ezt felelné: hát’csak nyomorogjanak! Nos, ha ezt egyiket se merné, vagy nem volna lelke tanácsolni, hát akkor nem kell-e szívesen üdvözölnie minden olyan lépést, ami e nyomorúságos helyzeten segíteni, vagy legalább enyhíteni akar ?! . . . Még valamit arról „a szent egy ességről -— elkülönítés nélkül, amely után áhítozunk “. Csak futólag említem meg, hogy van árvaház és otthon a tanító gyermekek részére Kecskeméten és Budapesten; Kolozsváron is van Szeretetház, épen az egyház belhivatalnokai árvái részére; nem hallottam, hogy valaki gáncsolta volna ezeket, mint egységbontó intézményeket. A nagy Tisza Kálmán nevére tett alapítvány kamatai is a dunántúli egyházkerület leánynevelőjében lelkész-árvák részére szánvák. Már csak e példák (és még több más gáncs nélküli példa) után nem gondolhattuk hát, hogy a lelkész-árvák otthona olyan szálka lesz a szemünkben, amit szent kötelességének tart R. Gy. onnan olyan bántó módon eltávolítani. Mindnyájan emlékezünk rá, hiszen csak a múlt évtizedben történt, hogy nyugdíjintézet után áhítoztak a református lelkészek és a theológiai tanárok. Akadtak, akik a theológiai tanárok nyugdíjügyét is a lelkészi nyugdíjintézetben akarták megoldani. Kellett-e ez a mód a tanár uraknak, vagy legalább R. Gy. felemelte-e szavát, agitált-e e mellett a terv mellett ? Intette-e tanártársait, hogy fizetésüknek és a nyugdíjügyüknek külön rendezésével, „ne szakítsák ki magukat a gyülekezet testéből, ne csak a saját árváikról gondoskodjanak jól?“ Megmondta-e nekik olyan nyíltan és egyenesen, mint most a lelkészeknek, hogy várjanak addig, mig „egy közös nagy Kálvineumban az összes kálvinista híveket az egy Krisztus testévé tehetik; mert ez a magasan járó keresztyén munka és ez illik főként mihozzánk“. Vagy talán annak idején a mellett kardoskodott, hogy „Elébb mi, a fők, azután ti, a tagok?!“ Ha valaki arra a bizonyos gerendára gondol, nem tehetek róla. Még megkérdem, akadt-e a lelkészek között, aki a theológiai tanárok nyugdíjügye ellen így izgatott volna: „de hát a mi árváinkkal mi légyen ?!“ így néz ki a valóságban az a szent egy esség, amit R. Gy. létrehozni segített, de nem úgy, amilyennek most olyan ékesszavu szószólója, amely után annyira áhítozik. Bizonyos elkedvetlenedéssel látom, hogy bármennyire igyekszünk is mi lelkészegyesületbeliek tisztességes, becsületes munkások lenni és bármennyire szaporodnak is a megnyílt szemek, azért még mindig vannak a magas Jeruzsálemben, akik gúnyolódva kérdik: „Názáretből támadhat-e valami jó? Csaknem Galileából jön el a Krisztus?“ K. J. Kis József: KONFIRMÁCIÓI KÁTÉ a református vallásu növendékek számára. — Negyedik kiadás; az új tanterv szerint bővítve. — Ára 32 fillér. — Kapható KIS TIVADAR könyv- és papirkereskedésében PÁPÁN, Fő-utca 21. szám. — Telefon 9. és 16. sz.
