Dunántúli Protestáns Lap, 1911 (22. évfolyam, 1-53. szám)
1911-01-15 / 3. szám
Huszonkettedik évfolyam. 3. szám. Pápa, 1911 január 15. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez: Kis József felelős = szerkesztő címére küldendők. —— Megjelenik minden vasárnap. Az előfizetési dijak (egy évre 9 K, félévre 4‘50 K),hirdetések, reklamációk: Faragó János főmunkatárs címére küldendők. Názáretből támadhat-é valami jó? Piát csak megint megvagyunk vádolva! A református lelkészek háromnegyed része megint oda van állítva ország-világ elé, mint önzö — a Kálvineum, a lelkészárvák otthona miatt! R. Gy. (kétségtelenül: Radácsy György), a Sárospataki Református Lapok főszerkesztője, állított oda bennünket e lapok karácsonyi számában. „A lelkészeknek, a gyülekezet angyalainak, — úgy mond — nem lett volna szabad csak a saját árváikról gondoskodniok s magukat ilyen módon a gyülekezet testéből kiszakítaniok“ . . . Hát csak megint ki vagyunk oktatva, megvagyunk mosdatva alaposan! Megint megszólalt Radácsy György barátom és olyan szépen beszélve, úgy a fejünkhöz vágta a nagy igazságot: „a lelkésznek — magasabb ideák szerint — elsőbb a hive, mint önmaga! !“ — így, két felkiáltó jellel! Istenem — Istenem! Pedig mi igazán azt gondoltuk, hogy valami szép, valami nemes dolgot cselekszünk. És eszünkbe nem jutott volna, hogy a siker láttára megismétlődjék a kicsinylö szózat: „Názáretböl támadhat-é valami jó“. Ján. ev. I. : 47. Ennél a dolgunknál igazán nem gondoltuk, hogy akadjon valaki, aki fölvessé a kérdést: „Csak nem Galileából jön el a Krisztus?“ Ján. ev. VII. : 4L. És ime, mégis meg kellett hallanunk! Sőt ennél többet! Egyenes vádat: megbontjuk „a szent egy ességet “. . . . Mert hát olyan Kálvineumot kellett volna terveznünk, olyannak a felállításáért kellene imádkoznunk és dolgoznunk, „amelybe a kurátor, az egyházfi, a presbiter, a közegyháztag árvája is bejuthasson!“ Nó igen, mert mivel különbek a lelkészárvák, mint az egyházfi árvái?! Olyan rosszul esett ezt a kérdést leírnom. Mindenképen rosszul esett. Azért is, mert az egyházfi árváját — bizony Isten — nem nézem le, nem kicsinylem. Azért is, mert mégse teszem, nem tehetem föl R. Gy-röl se, hogy semmi különbséget se lásson a helyzetükben, ha árvaságra jutnak. A szeretetnek mindegyiket gondjába kell venni és mégse egyazon módon! Azt nem is említem, hogy a szegény, elhagyatott gyermekekről az országos törvény gondoskodik. Ez szükség esetén mindegyikre egyformán kiterjed. De nézzük a 12 éves kortól kezdve a különbséget. Meghal az egyházfi. Marad neki egy 12 éves árvája. Vagy volt vagyona, földje, szőlője, vagy nem. Ha volt: a fiú a gazdaságban már igen használható. Folytatja atyja munkáját, s néhány év múlva egészen az atyja helyébe lép. Ha nincs vagyonuk: elszegődik a szomszédhoz, vagy egy rokonhoz bojtárnak. Megkeresi kenyerét. Ugyanilyen-e a helyzet, ha egy lelkész hal meg? Ennek a fia is folytathatja atyja munkáját, vagy elszegődhetik bojtárnak? . . . Nem én vagyok a hibás, hogy ezt a kérdést így hánytorgatom. Hiszen van Országos Özvegy-Árva Gyám intézet! Igaz, van. Ád egy anyás árvának évi 100 koronát; egy teljes árvának évi 150 koronát. Úgy-e ezzel beérheti?! Hát én nem tudom, hogy R. Gy. barátom hány özvegy, gyermekes lelkészné helyzetét ismeri közelről Sárospatakon. De én itt Pápán ismerem egy-néhányét 4—6 gyermekkel! Akinek 6 gyermeke van, az kap
