Dunántúli Protestáns Lap, 1911 (22. évfolyam, 1-53. szám)
1911-04-23 / 17. szám
148. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1911. áll, annak sok ezerre rúg a fizetése s ép oly nagy á tekintélye. Megsüvegeljük bizony sokszor csak a hivatal fényéért, nem az illető egyéni értékéért, sokszor túlbecsüljük a kelleténél is ebben a mi emberimádó korunkban. .* , , Ha az élet analógiája mi ránk is kiterjedne, nagy Úr Isten! de volna a te szolgáidnak értéke, becse, tekintélye! Mert hiszen mi tudvalevőleg Isten szolgái vagyunk. Ugyanazt az ügyet képviseljük ki-ki a neki adatott erőnek mértéke szerint, melynek igazságáért az Örök Ige testté lett s lakozott mi közöttünk. Ugyanazt az ügyet, melynek sikeréért a világ, az emberiség iránt való, csupa merő szeretetből Isten az ő egyszülöttét odaadá, hogy mindenki, aki Ö benne hiszen, el ne vesszen, hanem örök életet nyerjen. Igen bizony, magasztosabb, szentebb ügynek vagyunk mi katonái, mint a világ valamennyi aranygalléros generálisa. Nem irigyeljük ugyan tőlük a ranggal járó tisztességet s nem is kivánunk hasonlót magunknak, csak jól esik a ferde felfogású társadalomnak szemébe mondani az igazságot, jól tudván, hogy ha senki nem méltányolja is e földön szolgálatunkat, megerősít minket hivatásunk felséges voltának tudata ; mert lészen, aki megítél minket, még pedig igazsággal és szeretettel. Mégis mi az oka annak, hogy mi a mai társadalom rangfokozatában olyan hátra szorultunk ? Hoszszú idők folytán igen sok körülmény munkált közre, melyek folytán a lelkészi állás tekintélye aláhanyatlott. Bajos volna valamennyit elszámlálni, de a főbbeket röviden összefoglalhatjuk. Önérzetesen szoktunk hivatkozni a reformáció századára, a hitvitázás korszakára, sőt örömmel száll vissza emlékezetünk a legközelebb múlt emberöltőre is, melynek élő tanúbizonyságai is járnak még közöttünk. Megdobban szivünk a néhai való „tisztelendő tudós“ atyák emlékezete előtt, kik nemcsak a theológiában, de a profán tudományokban is vezérlő szerepet vittek. Felsóhajtunk: nem csoda, ha volt tekintélyök 1 Azóta rohanva haladt a világ. A tudományok mezeje szinte beláíhatlanul kiszélesült. A szabad vizsgálódás lelke foglyul ejté az egész világot, titokban még az „egyedül üdvözítő“ anyaszentegyházat is. Szakadatlan kutatás, örökös fejlődés az anyagi és szellemi világ minden zugában. Nagy a verseny, a sok ezer munkás versenyző közül nehéz a kiemelkedés. Nem kell hozzá jóstehetség kimondani, hogy nem leszünk többé a tudományos haladás külön ragyogó vezérfáklyái. Egy esetben lehetnénk bizonyos mértékben, t. i. ha a római egyház az önmagában is érzett reformoknak szükségszerűségétől minden vonalon megrettenve, végképen megcsökönyösödnék s az új Galiléíket békóba veretné. Nem olyan abszurd ugyan e gondolat, sőt mintha útban volnánk feléje, még sem vagyunk olyan önzők, hogy teljesedését kívánjuk. Ha tehát ez úton akarnánk állásunk régi tekintélyét visszaszerezni s ha ez volna az egyedüli út és mód, akkor fel kellene hagynunk minden reménységgel és néma megadással túrni a még esetleg fokozódó mellőztetést is. — Vége következik. — Csomasz Dezső. Orgonák református templomainkban. A kálvini irányú reformáció száműzte a templomokból mindazon felesleges liturgiái eszközöket, melyek Istennek lélekben és igazságban való imádásával ellenkeztek, illetve nélkülözhetőknek látszottak. így jutott az orgona is a templomból eltávolított képek, szobrok sorsára. Népünk évszázadokon át óvakodott ezt a hangszert templomába vinni s még manapság is hiányzik gyülekezeteink igen tekintélyes részénél. Mikor a debreczeni nagytemplomban 1838 ban megszólalt az orgona, a lelkes civisek tüntetőleg vonultak a „szent dudá“-tól még akkor meg nem fertőztetek kistemplomba s énekeltek ott hatalmas erővel 7-8-10 verset istenitisztelet előtt. De később ez az örömük is véget ért, mert itt is felépült — tudomásom szerint egy buzgó lutheránus nő áldozatkészségéből — a kolosszális orgona. Az 1890-es években pedig már magok a civisek és civisnők áldoznak ezreket és ezreket a Kossuth-uteai újtemplom remekbe készült orgonájára. Általában hasonló jelenségek tapasztalhatók országszerte. 1830— 1840. körül alig néhány református templomban van orgona az országban s a múlt század utolsó évtizedeitől kezdve már igyekszik beszerezni egyik gyülekezet a másik után. A gondolkozásmódnak ez az átalakulása onnan magyarázható meg, hogy népünk lassanként nagyon helyesen rájött arra, hogy az orgonák egyáltalában nem veszélyeztetik istenitiszteletünk református jellegét, nem vonnak el sem az igaz Isten imádásától, sem az Ö örök igéjétől, sőt az esztétikai szép iránt fegékony lelkekre buzdítólag és felemelőleg hatnak., Már pedig oly esztétikai szépet, mely nagyon sok lélek buzgóságát fokozza és nem áll ellentétben sem Isten If]. Stem Llpot Elápéi, 'Kossuth-Lajos-ütda 25. sz: Mindennemű kézimunka-, himzési elő nyomda-, rövidárú-, csipke-, szalag- és divatcikkek raktára. — Elvállal mindenféle templomi arany-, ezüst- s selyem díszmunkát, valamint fehér hímzésekéi és kelengyék elkészítését. —Lelkiismeretes kiszolgálási
