Dunántúli Protestáns Lap, 1911 (22. évfolyam, 1-53. szám)
1911-04-23 / 17. szám
17. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 147. oldal. mektelepek vannak és azoknak védelme és segítsége mellett felekezetűnkhöz tartozó gyermekek is neveltetnek, azok egyházunk szellemében, annak szokásaiban neveltessenek fel, szülői gondoskodással és felügyelettel igyekezzenek őket megnyerni egyházunk részére, hogy így, ha a nevelésből az életbe kilépnek, mindig hálával emlékezzenek arra, hogy az egyház az ő gondoskodását rájuk kiterjesztette és ők is kötelesek az életben ezen egyházhoz hűek, tántoríthatatlanok maradni és annak érdekeit tőlük telhetőleg szolgálni. Ép így azon kiskorú bűnösöket, akik már bűnt követtek el és az állami hatóságok által feltételes szabadságra, vagy az állami intézetből, büntetésüket kiállva, végleg elbocsáttattak, ki veheti jobban pártfogásába, felügyeletébe, mint az a lelkész, akinek szól első sorban Idvezitőnknek az a szava : „Valamit cselekesztek eggyel az én kicsinyeim közül, mintha én velem magammal cselekedtétek volna“. Nem lehet tehát eléggé lelkésztársaim figyelmébe ajánlanom, hogy ebben az irányban tegyék meg gyülekezeteikben a kezdeményező lépéseket, maguk tanulmányozzák a gyermekvédelem ügyét, az ide vonatkozó állami intézkedéseket, cseréljenek ezekről eszméket magánkörben és a lelkészi értekezleteken, hogy így amint a társadalomban ez az ügy mind előbbre és előbbre halad, mint hivatott munkások állják meg ott helyüket egyházunk és édes hazánk javára. Lelkészi tekintély. Sajátságos fogalom. Minél törpébb lesz, annál többet beszélünk róla. Az igazságot kutató emberi elmének pedig az a tulajdonsága, hogy a keveset jelentő szavakkal, fogalmakkal nem sokat törődik, elmegy mellettök, átsiklik rajtuk, szinte ügyet sem vet rájuk. így bánik nemcsak az elvont fogalmakkal, de a kézzel fogható dolgokkal is, melyek már nemcsak a gondolat világában, de térben és időben léteznek, melyek tehát kézzelfogható valóságok. A nagyarányú alkotások előtt megáll, hosszasan időzik mellettök, igyekszik minden oldalról megvizsgálni, hogy legalább ha a művelt társaságban előjön róluk a szó, megfigyelése közvetlenségével tudjon a tárgyhoz szólni s valamiképpen csorba ne essék a műveltségen. A bécsi Szent-István templomot, vagy mondjuk például a kölni dómot megnézni dehogy mulasztaná el, aki ott jár, még kalapját is leveszi, hogy annál egyenesebben nézhessen föl rájuk. A mi szegényes kis templomunk mellett még senki sem állította meg a fogatát, de nem állott meg a gyalogos vándor sem azért, hogy egy kis figyelemre vagy mire méltassa. Mi persze megbecsüljük illendően, talán még jobban, mint a kardinálisok Péter-templomát. A mi szegényes templomunk hát a magunk nyája körében nem szenved rövidséget tisztelet, tekintély dolgában. Bizony szent helyek ezek, Sión orma, melyen felfelcsap a csipkebokor lángja; Thábor hegy, melynek felette ott lebeg, aki nagyobb Mózesnél, nagyobb Illyésnél : a Jézus . . . Minden jó lélek áhítva néz rájok. Ilyenforma sorsa van a protestáns lelkészi tekintélynek is. A világ, ha tekintetére méltat bennünket, nem azt mérlegeli, hogy mekkora lehet az az erkölcsi érzék, melyet képviselünk. Amikor az erkölcsi érzékek devalvációját látjuk magunk körül, hogyan is kívánhatnánk, hogy ez legyen a mérő zsinór. A világ a szerint értékeli az embereket, hogy mekkora a szerepkörük az úri társaságban, van-e saját fogatjuk, jouroznak, báloznak-e, tudnak-e gavallérosan váltót girálni, van-e voksuk a vármegyén, tudnak-e elég ügyesen hajlongani, hízelegni? stb. Ilyen magas követelményeket hogyan is tudnánk mi kielégíteni? Dehogy akarunk mi ilyen áron és módon felmagasztaltatni. Nem is kell nekünk effajta úri becsület, úri tekintély. Nem pályázunk mi arra, hogy a nyeglék orrhangon üdvözöljenek és süvegeljenek bennünket. Csak azt várjuk, ami megillet s ez nem más, mint az a kívánságunk, hogy úgy Ítéljen felőlünk a világ, mint Isten titkainak sáfárai felől. Mert az életben úgy látjuk, hogy ki milyen fontos ügyet képvisel, ahhoz képest veszi jutalmát anyagilag és erkölcsileg. Aki már egy uralkodó s illetve ország szolgálatában Alapittatott 1864-ben. A. vidék legrégibb és legnagyobb cipöüzlete Alapittatott 1864-ben. Manheim Ármin, ezelőtt Altstädter J. cipöraktára Pápa, Kossuth L. utca, hol mérték szerint, vagy egy beküldött minta-cipő után nemcsak divatos és szép, de főleg tartós és jól álló cipőket lehet kapni. — Beteg és szenvedő lábakra (orthopäd-munka) kiváló gondot fordít.------ Vadászoknak különös figyelmébe ajánlja garantált vízmentes vadászcipőit és csizmáit. ... Üzletemet ugyanezen utcában, a postapalotával szemben épült házba helyeztem át.
