Dunántúli Protestáns Lap, 1910 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1910-01-16 / 3. szám
3. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 21. oldal. Szíves kérelem egyházkerületünk és egyházmegyéink ügyészeihez, s minden jogtudós tagjaihoz. Az alsóőrsi református egyház rétbirtokán egy forráskút van, melyhez a szomszéd birtokos mintegy tizenkét évvel ezelőtt, a saját kerítésén ajtót nyitva, a két birtok közti patakra hidat veretve, utat kezdett. Megjegyzendő, hogy ezen kúthoz az ő szóban levő birtokán keresztül vezetett egy út, vizhordás céljaira, mely út az újabban foglalni akart úttól távolabb volt, de amelyen a szóban levő birtokos elődje is bordathatott vizet, csak úgy, mint mások, kik az ő birtokán keresztül vezetett utón és ennek folytatása kép az egyház szóban levő rétbirtokán keresztül (de a foglalni akart újabb úttól jóval arráb) a kúthoz vezetett. E régi út az egyház és a szomszéd birtoka közt a kutig gyalog-út volt az egyház birtokán, a patakon keresztül egy utjáró gerenda a szomszéd birtokon keresztül vezető (itt már) kocsi-úthoz, melyen a szóban lévő birtokos szomszédai (három négy kisbirtokos gazdája) kocsival is jártak birtokukhoz, másfelé nem is járhattak. Úgy ez a kocsi-út a szóban lévő birtokos területén, mint a folytatásakép az egyházén keresztül a kúthoz vezetett gyalog-út térképezetlen, de ős idők óta használatos volt, s a nemesi közbirtokosság egy régi okiratában is említve van, mint a kúthoz vezető (gyalog) vizhordási és a három négy birtokos közlekedő kocsiutja a birtokához, ez ellen az egyháznak kifogása nem volt. Mintegy 12 évvel ezelőtt — mint említém — a többször nevezett birtokos egyszerűen elzárta az ő birtokán keresztül vezetett kocsi-utat, ez által elvette másik 3—4 szomszédjának a birtokukhoz közlekedő utjükat és sok másnak vizhordó útját. A község akkori bírája a község felháborodása folytán felszólította az illető birtokost, hogy a kúthoz vezető gyalog-utón ő se járjon tovább, ha egyszer annak folytatását a saját birtokán mások vizhordó utjának el nem ismeri, mert ő is csak olyan jognál fogva hordatott vizet az egyház birtokán keresztül, mint a többiek az ő és az egyház birtokán keresztül. Egyszersmind a biró eltávolíttatta a patakon keresztül régóta szolgált fagerendát. Ez ugyan nem használt, mert a birtokos úgy sem akart már tovább arra járni, hanem csináltatta másutt, a birtoka központja irányában, a neki kényelmesebb helyen, a legelői említett kis ajtót és hidat az egyház birtokára és új utat kezdett, a kúthoz, az egyház rétjén. Tehát ő elzárta a többiek (egy egész dűlő határrészlet birtokosai) vizhordó útját az ő birtokán keresztül, elzárta ezáltal több szomszédja közlekedő kocsiutját, de megtartotta annak az ő birtokától a kúthoz vezető részét, illetőleg erre alapítva vélt jogát, egy másik, neki jobban tetsző helyen kezdett utat az egyházén. Mint mondám, az általa elzárt út nem térképezett, de ős idők óta használatban volt, erre minden kétség nélkül eskü alatti tanúnak hivható a község minden 40 évnél idősebb lakója, nem számítva az említett régi okmányt. Az egyház 12 évvel ezelőtt romhalmaz, elhagyatott, tehetetlen; megállapodott pásztorok nélkül; nem akadt szószóló ; s ahelyett, hogy az új hidat eltávolították volna jó időben, vagy gazdáját — amennyiben a községbirói felszólítást semmibe se vette — még akkor mindjárt, könnyebben kezelhető perbe fogták volna, maradt a dolog. Maguk ügyében sem szívesen indítanak pert, nemhogy az egyházéban, hiszen a költségeket sem lehetett volna fedezni az egyház szegénysége miatt. Maradt tehát az ügy nyílt sérelem gyanánt. Majd az egyház rendes viszonyok közé jutván, tömérdek építkezései megtörténvén, reá kerítettük a sort birtokainak rendezésére is. Felszólítottam levélben az illetőt, hogy az út használatával hagyjon fel, mert az egyház pert indít. Természetes, hogy semmi eredmény nem lett. Azaz, de hogy nem. Egy vasárnap délelőtti istenitisztelet végezte után az egyházmegyei gondnok urunk volt szives befáradni a templom elé, s jelenlevő elöljárókat és engem behíván a parochiára, kioktatott bennünket — jóhiszeműen —, hogy ne kezdjünk pert, az roppant kétes dolog, különben is az illető Ő néki megmondta, hogy nem kívánja az egyház kárát, fog bizonyos kárpótlást adni a fű letiprásáért. Tudtuk jól, hogy ez az ajánlat semmit sem ér, s annak kilátásba helyezése a gondnok úr jóhiszeműségén alapul; de beváltva az illető birtokos részéről nem lesz. Nem is lett máig sem. Egy darabig megint csak tűrt az egy L,egszoiídabt> cég-; Remek szabású férfi-ruhákat ..........tényleg csak ...... — VÁGÓ DEZSŐ első pápai férfi-divattermében lehet kapni jutányos áron. = Pápa, Fő-tér 19. sz. = Telefon 18. sz.
