Dunántúli Protestáns Lap, 1910 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1910-01-16 / 3. szám
Huszonegyedik évfolyam. 3. szám. Pápa, 1910 január 16. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez: Kis József felelős == szerkesztő címére küldendők. ----Megjelenik minden vasárnap, Az előfizetési dijak (egy évre 8 K, félévre 4 K), hirdetések reklamációk: Faragó János főmunkatárs címére küldendők. Falusi gyülekezeteknek Ides-tova 20 esztendeje lesz annak, hogy a belmissziói munkásság hazánkban erősebb lendületet vett. Ez a húsz esztendő elég idő arra, hogy ezen munkásságnak necsak a tanulságait vonjuk le, hanem bizonyos mértékben bírálatot is mondjunk arról. A belmissziói munkálkodásnak az volna a célja, hogy híveinket olyan egyénekké neveljük, akik minden cselekedetükben és gondolkozásukban ama fenséges eszményt: a Krisztust tartják szem előtt és az 0 tanai hatják át az egész valójukat. Gyönyörű cél ez, amely méltán megérdemli, hogy egész életünket ennek a megvalósítására szenteljük. Honnan van az mégis, hogy két évtized leforgásával arról győződtünk meg, miszerint a belmissziói munkásság — amely a fenti nemes célnak legkiválóbb eszköze — mindeddig teljes diadalt nem aratott? Ennek oka meggyőződésem szerint abban rejlik, hogy mi ott kezdettük ezt a munkásságot, ahol a nyugat legműveltebb nemzeteinél : az angolnál, hollandnál, Svájcz népeinél ma tartanak, tudniillik a belmissziói munkásság legkifejlettebb nyilvánulásainál kezdettük; holott előbb arra behatóbb vallás-oktatással nevelni kell nekünk nemzedéket, amely a biblia-olvasást, az imaheteket, keresztyén egyletek magas céljait felfogja és minden más világi szórakoztató elem mellőzésével, egyedül az ideális vallásos dolgokba való elmélyedésben találja gyönyörűségét. Ezt a célt a lelkileg kellőképpen elő nem készített egyéneknél bizony nem érjük el! Jól mondja Pál apostol: „az belmissziói gondozása. öregeké pedig a valóságos étel, azoké tudniillik, kiknek gyakorlott érzékenységük van a jónak és gonosznak megválasztására“. (Zsid. V : 14.) Tehát először a „tejnek italával“ kell tartanunk a hitben még gyermek-híveinket, csak azután „valóságos étellel“. Innen van az, hogy a biblia-olvasásra jelentkezettek száma a legtöbb helyen megfogyott, kemény eledel lévén ez még egyelőre. Amíg hazánkban a korcsmák az istenitisztelet órái alatt is nyitva vannak; amíg nálunk az abstinencia gúnyolódás és éretlen élcelődés tárgyát képezi; amíg nálunk a pornografikus müvek nyílt kirakatbeli tobzódásán senki sem botránkozik meg: addig mi hasztalan akarunk biblia-olvasó estélyeinkre buzgó, kitartó, a hitben kellőképpen képezett egyéneket találni! Azt mondják sokan, előbb meg kell alakítani az igazi keresztyén eszméktől áthatott társadalmat, az azután úgyis megszünteti az erkölcsi élet fenti mételyeit. Én pedig azt mondom, előbb ki kell metszeni a mételyt, a sebet hosszú évek alatt begyógyítani, hogy ki ne újuljon s akkor mi is pár évtized elmúltával ott tarthatunk, ahol a müveit nyugat protestáns népei, tudniillik a belmissziói munkáslegideálisabb nyilvánulásainál. Az is baj volt nálunk, hogy nem vették azt észre, miszerint a városon lakó és a falun, tanyákon élő magyar nép lelki világa és gondolkozása között óriási külömbség van. A belmissziói munkásság legelvontabb nemeit alkalmazták az arra még éretlen népnél. Ez azután — sajnos — ellenhatást szült abban
