Dunántúli Protestáns Lap, 1909 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1909-10-10 / 41. szám
701 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 702 szólni, tenni késztetett, a sors, mely nekik osztályul jutott, a most megjelent kicsinyekével rokon. Világosságra vágyunk, szabadságra törekszünk, Krisztus szerinti új világot célzunk, áldozni készek, bátorság leikével teljesek ; törvényszentesítette jogainkkal, megillető igényeinkkel, természetes szabadságunkkal a mellőzöttség, kínos kötöttség árnyékába állítottak vagyunk mi is. Vajha az eredmény is szaporítaná a rokon-vonások szálait. Meg van a réményünk. Mert amit a bátorság Istene nevében kezd, s a kitartás abban bizva folytat, azt a siker előbb-utóbb megkoszorúzza. KettŐB az erő, amely egyesületünk tagjainak eme szokatlanul nagy számát gyűjtötte egybe. Egyik tényezője a kegyelet, amely a reformáció kőszikla apostolának : Kálvin Jánosnak fényes emléke előtt alázatos tisztelettel, termékeny felbuzdulással, tettre kész elhatározással kíván áldozatot hozni ; másik együtthatója az a nyomás, amely mindnyájunk lelkét, hazánk, egyházunk s önmagunk aggasztó helyzetének láttán feszültségben tartja s nyugodni nem hagyván, tettre kényszeríti. Izgatók járnak körülöttünk. Maga a helyzet a nagy izgató s azok, akik akár tényökkel, akár mulasztásukkal felelősek a helyzetért. Ha hazánk sorsát szellemi, erkölcsi, jogi és anyagi felvirágozás biztos utján tudnánk ; ha egyházunk belső közjogi életébe a krisztusi szeretet szellemét, Kálvin alkotmányának alapelveit látnánk érvényesülni; ha a vezéri helyek szép kijelentései cselekedetekkel igazolva állnának előttünk ; ha nem kellene joggal kételkednünk abban a biztosítékban, ami törvény, abban az erősségben, amit a felelősségteljes állás ünnepélyes ígérete szokott jelenteni ; ha erkölcsi méltatásunk és anyagi helyzetünk mértéke állásunk jelentőségét és társadalmi diszét csak hasonlítólag is megközelítené, vájjon lenne é kedve közülünk bárkinek is családja, gyülekezete békés otthonából a sebekkel fizető közélet harcmezejére kiszállani, és lenne-é hatalma oda vonni a többieknek százait. Az egyéni reá hatás scenirozó körén kivűl az aggasztó helyzet mélyén rejlenek azok a sötét okok, amelyek másfélezer magyar kálvinista lelkészt emésztő izgalomban tartanak. Ezeket az okokat kell megszüntetni, nem pedig az okozatot, tudniillik lelkünk szomorú háborgását könnyed gyanúsításokkal megitélgetni, visszakorbácsolni. Ha bölcs orvosként nem a tünetet, hanem a betegség kútfejét fogják gyógyítani, akkor a békesség várva-várt szelíd angyala nyugodalmat csókol reánk s akkor ezt az egészséges nyugalmat nem lehet tőlünk semmiféle mesterségesen beoltott láz-deliriumával elriasztani. Az országos református lelkészegyesület helyzetét az állami és belső egyházi viszonylatban kell megítélésünk tárgyává tenni. Helyzetünk a hivatalos szempontból tekintve, sem egyik, sem másik viszonylatban nem javult. Jogbiztonságot az államtól, erkölcsi támogatást az egyháztól, illetve azok hivatalos felelősegeitől kértünk és vártunk. Nem kaptuk meg egyiket sem. Nem kaptuk meg annak a szellemnek természetszerű eredményeképen, amely az illetékes tényezőket a konzervativizmus s ennek féltestvére: a reakció lejtőjén mind alább alább vonja. A kormánykörök bizonyos rétegeinek magátartásán legkevésbé sem csodálkozhatunk. A nemzeti szabadelviiség fellegvára nem is várhat segítséget onnan, ahol e kettős eszmény kiirtására készül keresztes háború. Állampolgári jogunk, egyesületi szabadságunk begátolása, a kálvinista papság egyetemében rejlő történelmi tisztesség megcsúfolása egy láncszem abban a politikában, amely a lelki zsarnokság diplomáciai központjától nyeri az instructiót. Egyesületünknek sohase jutott volna eszébe, hogy erejének, törekvésének legkisebb hányadát is vonatkozásba hozza a politika területével, valamint nem jutott volna egyházunknak sem soha, ha egy ismeretes politikai koncepció, mint politikai tényezővel nem bánt volna vele, s ilyen szempontból nein akarta volna a nemzeti és lelki halál kitervezett Htjából, mint akadályt eltakarítani. Kívülről jövő kényszer sodor a politika nem vágyott területére. A kényszernek azonban engedünk s annak keserűségét elvisszük a nép legszélesebb rétegeibe is : józanítani. Mig az állammal való viszonylatban, a klerikális reakció felül kerekedett irányzatából mathematikai pontossággal hozhatjuk le az állami köteles oltalom és jogszolgáltatás megtagadásának magyarázatát, ugyanakkor megdöbbent kérdőjelként kell megállanunk azon elbánás előtt, amellyel egyházunk hivatalos vezetősége részéről találkozunk. Csak a kívülről jövő veszély mérvének figyelmenkiviil hagyása, egyesületünk céljának, törekvései rugójának félreismerése s a hatalmi féltékenység indokolatlan előtérbe állítása adhatják meg a kellő magyarázatot. Pedig ma, amikor vészes helyzet legjellemzőbb signaturája képen a római kúria reánk recipiálta az állami Önállóságnak, lelkiismeretbeli szabadságnak, minden felfelé törekvő jogosult irányzatnak, belső békének és haladásnak, — sőt bátran mondhatjuk, — a katholikus egyház nagy érdekeinek, történelmi fenségének, hivatása tisztességének veszélyét, ellenségét: a jezsuita rendet, ma már az egymás megértésének ideje nemcsak belül a református egyház kebelén, hanem országos kiterjedésben felekezeti különbség nélkül az őszszes liberális tényezők között nagyon is elérkezett. A konventnek alapszabályunkkal szemben tanúsított s a kultuszkormány tervszerű fogásának deferáló állásfoglalása immár megteremtette az általunk előre megjósolt s tavalyi feliratunkban erőteljesen hangsúlyozott következményt: a jezsuita rend, beikor ti, autonom, egyházi recipiálását, minden állami beavatkozás és felügyelet nélkül. A kon vent részéről a figyelmeztetés dacára elkövetett végzetes tévedés, részünkről a szerénytelenség nélkül hangoztatható s a beállott következmény keserű elégtételével igazolt providencia egymással egybevetve, amott leszállíthatná a szenvelgett osalhatatlanság magaslatát, minket pedig felemelhetne a legalább minden állampolgárt megillető jogi méltatás jogi színvonalára. Ideje volna már a negáció merev álláspontjából kimozdulni és méltányolni, hasznosítani azt a nem csekélg erőt, amely egyesületünkben a tétlen
