Dunántúli Protestáns Lap, 1909 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1909-07-11 / 28. szám
489 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 490 versengenek s a szellemi és anyagi felvirágzás eleddig ismeretlen magaslatát tárják ki szemünk előtt, Francia-, Angol-, Skót-, Holland-, Magyar-és Lengyelországok reformátorának meg kellett érnie a vádat, hogy a reformátor nevezetet nem méltóképen hordozza. Ebben a körülményben újj mutatás van előttünk, kálvinisták előtt, hogy a kálvinizmus még ma sem holt emléke régi nagy időknek, hanem oly éltető és ható tényezője, amely egy ideig ugyan ki lehet téve a kálvinizmus ellenfelei támadásának, végeredményben azonban egyedül fog olyannak bizonyúlni, amely a társadalmi küzdelmekben elfáradt és csalódásokban reményét vesztett emberiséget még egyszer el fogja vezetni az igaz vallás és tiszta erkölcs egyedül szilárd alapjaira. Valóban sokkal szomorúbb volna, ha a nagy jubileum napja, a kálvinizmus ellenfeleinek csatakiáltását már nem hívná ki. Az a Kálvin, aki magát mindig igen szerény és félénk embernek tartotta, még halála után is sokkal harcképesebb, semhogy az ellene intézett támadásokat élete szeplőtlenségével, tanítása kristálytisztaságával vissza ne tudná verni. Mi, reformátusok sohasem iparkodtunk holt és merev dogmák tömegéből fellegvárakat 'építeni, amelyekbe a jövő hullámcsapásai elől elhúzódhatnánk. Úgy érezzük, hogy igazi érvényesülési terünk a jövő s a múltból is csak az az értékes ránk nézve, aminek munkáló erejét a jövendőben igaz ügyünk előmozdítására használhatjuk, Nem szükséges tehát azt kérdezni magunktól, hogy vájjon annak a Kálvinnak ünneplése, aki emlékeinek megsemmisítéséről végrendeletileg gondoskodott, megegyez-e a kálvinizmus puritán jellemével, mivel, ha valláserkölcsi tekintetben sokat engedtünk is a Kálvini elvek szigorúságából, teljességgel bizonyosnak látszik előttem, hogy Kálvinnak oly apotheózisszerü magasztalása, aminővel manapság divat megülni elhunyt nagyoknak emléknapjait, egy kálvinista templomban sem fog hangzani. De igenis kérdeznünk kell, hogy e világünnepnek egyházunk jövendő fejlődése szempontjából van-e jelentősége. Ébreszt-e e nap az egész világ reformátusaiban vágyat a kálvinizmus nagy eszméinek kifejtésére s illetve azoknak az állami és társadalmi élet minden rétegébe való bevitelére. Figyelmen kívül hagyjuk most azt az előnyt, hogy a nagy ünnepség mindenesetre fel fogja tárni magyar egyházunk helyzetét, erőit, küzdelmeit a többi testvéreknek, akik talán jobb, boldogabb viszonyok között élve, segítőkarjaikat szeretettel fogják nyújtani. Figyelmen kívül hagyjuk ezt, mert tudjuk, hogy minden igaz ügyet önerejének kell fenntartania. Figyelmen kívül hagyjuk azt a boldog fejlődést, amely az egyházi élet intenzivebbé tétele, az egyházi fegyelem rendszeresítése, egyházi hatóságainknak a közigazgatási merev formálizmus helyett valóban egyházi tartalammal való megtöltése következtében egyházunk körében pezsdülni fog, mert mindezeknek előadása tulcsapna e szerény cikk korlátain. Sokkal fontosabb kérdésnek tartom, amelyre talán a jelen ünnep alkalmából a valódi kálvinizmus igazi megvilágítása fog hullani, hogy az egyház és az állam viszonya az igazi Kálvini szellemben rendeztessék. Mindenki tudja és érzi, hogy azt a viszonyt, amelyben az egyház és állam jelenleg állanak, az állam részéről — mint Franciaországban — egy másik fogja felváltani. Erre fel kell készülnünk. — Tagadhatatlan, hogy azok előtt, akik a dolgot messziről szemlélik, a genfi viszonyoknak olyan színezetük van, mintha Kálvin élétének alkonyán a köztársaság teljességgel theokráciává változott volna s így Kálvinnak az egyház és állam egymáshoz való viszonyáról az a nézete lett volna, hogy e két ethikaí tényező összeolvadása s az állameszme kifejlődésénél vallási törvények alkalmazása volna a legcélszerűbb. A valóság azonban az, hogy Kálvin az egyház és az állam teljes önjoguságát hirdette s az állampolgári kötelességek hűséges teljesítését kívánta még a zsarnokok irányában is hívei részéről. Viszont az államnak az egyház ügyeibe való beleavatkozását mindenképen visszaverendőnek tartotta. Mindnyájan emlékezünk, hogy az excommunicatio jogáért, amelyet a libertinek a polgári hatóság számára követeltek, mily elkeseredett küzdelmet folytatott. A kálvinizmusnak az állam és egyház egymáshoz való viszonyáról való felfogását az a sokat emlegetett kifejezés mondja ki: „Szabad egyház szabád államban“. Nevezhető-e szabadnak magyar ref. egyházunk? Megvan-e teljes önjogusága minden téren ? E kérdésekre a szomorú felelet az, hogy az államtól nyert javadalmazások következtében azzal oly szoros és úgy az államot, mint minket terhelő viszonyba léptünk, hogy azok a súlyos csapások, amelyek bennünket a múltban értek s a jövőben érni fognak, könnyebben volnának eltürhetők, ha az államiság, mint a XVII. században, most is ellenséges indulattal viseltetnék irántunk. Kálvin egyháza a kölcsönösség alapján egyesült bizonyos fokig az állammal: nevelt az államnak engedelmes és felvilágosodott polgárokat s viszont elfogadta, hogy az állam is támogassa őt magas erköcsi céljai elérésében, de e szellemi kapcsolatot anyagi javadalmazás kapcsolatává sohasem változtatta. Bármily különösnek lássék is, a kálvinizmus gondolata akkor fog teljes erővel munkálkodni e tekintetben, ha az anyagi érdekek által megteremtett szoros és úgy az államra, mint az egyházra kedvezőtlen kapcsolatot felbontani iparkodunk s azon leszünk, hogz az egyház a maga súlyával saját alapjaira s nem idegen támaszokra támaszkodjék. Azt az időt nem szabad bevárnunk, mikor az állam, mint Franciaországban történt, nem véve figyelembe, hogy a szakadás az egyházra minő következményekkel fog járni, önhatalmúlag fogja széttépni a kötelékeket. Nagysallő, 1909 juulius 6-án. Czeglédí Sándor ref. lelkész.
