Dunántúli Protestáns Lap, 1909 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1909-07-11 / 28. szám
487 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 488 gasságban és mélységben tudott járni s drága gyöngyszemeket hozni felszínre. In glóriám Dei. Aki csak egyetlen egyszer is átette magát az Institúciónak, csak egyetlen egy tételén is, annak sokszorosan meglehetett és meg is kellett győződnie arról, hogy Kálvin ahoz az iskolához tartozik, amely a gondolati és kifejezésbeli okfejtésben a legkifogásta lanabb s szinte elementáris erővel ragad magával a lélekre gyakorolt igazsághatásnak visszautasíthatatlan • ságával, annyira, hogy minden tétele után mintha a dicséret-iró szavait kellene mondanunk : „Mind igazak és ámenek, Amik szádból kijöttenek“. És bizony semmiképen sem Kálvin az, akinek hibája gyanánt róhatni fel, hogy tiszta, világos logikus, meggyőző előadását némelyek félremagyarázták, mert ez kizárólag azoknak lelkére nehezedik, akik nem tudtak azoknak az igazságoknak mélységére hatolni, amelyek Kálvin tudományos előadásának tartalmát alkotják. Az elővégzés tanában előállott infra és supralapsorius felfogásnak Kálvinnál semmi alapja nincsen, amikor az ő egyéni meggyőződése s álláspontja a legtisztább világosságban állt az olvasó előtt. Az a szinte páratlanul előkelő s finom megkülönböztetés pedig, amelyet az úrvacsorában ad a „per fidem“ kifejezésben a „signum“ mellett, olyan hatalmas bizonysága a theologusnak teljes készültsége, lelkének világtörténelmi munkásság kifejtésére választottsága mellett, aminőt csak kevesen tudnak felmutatni. Úgy, hogy egyáltalán nem a tömjénezés adta az ajkakra az Institúcióra vonatkozó-nyilatkozatot, amely tudvalevőleg igy szólt: „Praeter apostolicas Post Christi tempóra Chartas Huic peperere libro secula nulla parem“, hanem igenis annak nyílt kifejezése, amit az Írónak munkája előidézett azoknak lelkében, akik az uj világot Krisztushoz vissza vezetve Kálvin által ismerték meg. A theologus Kálvin érdemének nem kisebbítésére szolgál az, ha megállapítja valaki, hogy eszméket előbbi Íróktól is vett át. Mert az volna a kisebbítés, ha az addigi tiszta és igaz tételeket a Krisztus evangéliomának világossága mellett nem adja közre s igy nem mutatja be, hogy az evangéliom örök és változhatatlan mindazoknál, akik annak isteni igazságát elismerik. En előttem épen az a theologus Kálvinnak elvitázhatatlan irói nagysága, hogy mindazoknak a tiszta eszméknek, igaz evangéliomi tanításoknak fényes elmével, józan intelemmel, a gondolkodásnak legmagasabb emelkedettségével, az irásmodornak egyéni voltát a legjellemzőbben feltüntető vonásaival tündöklő előadója, amelyek arra szolgáltak már előtte is, hogy a Krisztus evangéliomát a lelkek boldogságot terjesztő tulajdonává tegyék. Ha az élénk képzelődésnek hive és barátja talán sajnálja, hogy felcsigázott lelki vágyak rajzolásában a theologUB Kálvin nem ad szárnyalást: a való igazságoknak hive és vallója, tisztelője és megvalósítására törekvője mindenkor örömmel hirdetheti, hogy Kálvin csak valóságot, igazságot mond és ir s ennél nagyobb dicséret tudóst nem érhet. Ha van tiszta és világos tudományos rendszer, amelynek fénye bevilágít minden értelmes lélekbe ; ha van előadás, amelynek minden gondolata magasságot mutat, azt a magasságot, ahová a léleknek szárnyalnia kell, hogy az Istentől való eredetét bizonyítsa; ha van tudományos munkálkodás, amelyre rá van ütve a pecsét : ez a Krisztus evangéliumának fáradhatatlan tanulmányozása folytán elért gazdag és édes gyümölos, akkor a Kálvin rendszere, előadása, munkálkodása ilyen, amelynél minden bizonyítja „post, tenebras lux“ állott elő s aki ezen az utón halad, annak is fényessége lesz a sötétség után. Vajha a magyar református theologiai irodalom is a fényesség országába jutna a Kálvin születésének 400-ik évfordulója alkalmából s ragyogna, mint régen ragyogott! Genf. Dr. Tüdős István. Kálvin János és egyházunk jövője. Azoknak, akik az emberiség előrehaladásának nagy művét minden kicsinyes emberi tekintet félretevésével szolgálják, kortársaik részéről gyakorta a legnagyobb hálátlansággal kell találkozniuk. Az évtizedeknek, sőt néha a századoknak hosszú sora száll el, mig a történelem pártatlan Ítélkezése végre igazolja nemes törekvéseiket s személyüket az ellenséges indulatok tüzéből kiemeli. Annak a félelmet nem ismerő szellemi harcosnak, akit Isten négy százada hivott el, hogy igaz vallásért emésztődő szive, vasjelleme és tántoríthatatlan hite által a nemzetek egész sorát emelje az evangéliumi tiszta keresztyénség, a szellemi szabadság, polgári jólét és virágzás magas piadestaljára, még ma is a harcok tüzében s az ellentétes indulatok harcában kell állania s a történelem még most sem nyújtotta emlékezetének azt a babért, amelyet annyira megérdemelt. Mi kálvinisták embert nem istenítünk, mert ha művelnők, nemcsak Kálvinnal, hanem a kálvinizmus alapgondolatával szemben való idegenségünket is elárulnók. Szilárdan meg kell azonban amellett állanunk, hogy Isten Kálvin személyét és munkáját az emberiség újkori történelme körében egyik leghatalmasabb munkáló tényezőül választotta el és használta. Az az ünnepség, amelyet a közeli napokban a világ minden református népe ünnepel, rendeltetésének akkor felel igazán meg, ha azokat az eredményeket és hatásokat, melyek Kálvin munkássága nyomán a vallás és erkölcs világában mutatkoztak, fontolóra veszi s értük igaz és őszinte hálát küld az egek Urához. De ha az ünneplők között, Kálvin eszméinek örökösei között, nem fogjuk látni a modern államiságot, amelynek ő egyik legkiválóbb megalkotója volt s a felvilágosodott, szabadelvű, lelkileg szabad, azaz vallásos társadalom képviselőit, a sor hiányos fog maradni. Jóllehet a Kálvin-i alapokon álló népek az Óceánon innen és túl a világ felett való hatalomért
