Dunántúli Protestáns Lap, 1909 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1909-01-17 / 3. szám

37

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

38

az egyesület közelebbi céljait a következőkben fejteni ki :

Református egyházunk minden tagjának, tisztviselőinek pedig fokozottabb mértékben kötelessége anyaszentegyháza előhaladását, boldogulását, szellemi, anyagi és erkölcsi téren előmozdítani és munkálni. A református énekvezérek is igyekeztek kötelességeiket egyházunk és a társadalom iránt teljesíteni, de azon meggyőződésre jutottak, hogy egyenként és szétszórtan működve, nemhogy szemmel látható eredményt érnének el, de folyton hanyatlást kénytelenek látni az egyházi ének és zene terén minden irányban.

így például nagyon sok kifogás alá esik az elemi iskolai énektanítás, aminek természetes oka a tanítóknak a tanítóképző-intézetekben nyert hiányos zenei képzése, valamint a tantervekben az egyházi énekeknek nem megfelelő beosztása ; mindezeknek folyománya a templomi éneklés hibás volta. Elégtelen az énekvezérek kiképzése, minek következtében azt a hivatást, melybe állíttattak, nem képesek betölteni oly mértékben, mint azt maguk is óhajtauák és mások is elvárnák tőlük. Mint legközvetlenebbül az egyházi ének és zenével foglalkozó tisztviselők sajnálattal érezzük ezen dolgokat, de nem kevesebb sajnálattal tapasztaljuk azon mostoha elbánást, mellyel velünk úgy a világi, mint az egyház; törvényhozás bánik, jobban mondva elnéz felettünk, meg sem emlékszik rólunk ; minek következtében sok anyagi és erkölcsi kárunk van.

Mindezen okok röviden felsorolva indítottak bennünket arra, hogy amit egyenkint nem tehetünk meg, egyesült erővel próbáljuk kivinni, testületileg működ vén egyfelől egyházunk javára és az egyházi ének és zene művelésének előbbvitelére, másfelől a saját anyagi érdekeink megvédésére és előmozdítására. Ezek szerint törekvéseink ü főbb pontban foglalhatók össze: 1. Az egyházi ének és zene művelése s ez által a hitélet előmozdítása, kapcsolatosan az énekvezérek alaposabb kiképzésével ; 2. az énekvezérek sérelmei anyagi és erkölcsi szempontból, ezek orvoslása.

I.

Fölösleges bővebben fejtegetnünk, hogy a vallásosságot és igy a hitbuzgóságot mennvire éleszti a gyű lekezeti éneklés. Mert hiszen az éneklés, amelyben ugyszólva külön cselekvő szerep jut mindenegyes egyháztagnak, midőn keblének legbuzgóbb érzelmei az ének szárnyain emelkednek a mindenható trónusához, megtisztulva minden földi salaktól mit az énekiró igy fejez ki: „Érzem, hogy az örökélet már e földön az enyém lett" — ez az éneklés dallamo ított ima, a legbuzgóbb, a legmaga8ztosabb érzelemnyiivánulás.

De hogy ezen magasztos érzés a gyülekezet minden egyes tagját valóban áthathassa, arra nézve szükséges, hogy az éneklés jó vezetés - és ha orgona van, jó kiséret — mellett, lehetőleg hangtisztán, nem ordítozás, hanem Isten tiszteletéhez valóban méltó legyen. Ámde hányszor van alkalmunk tapasztalni, hogy egyes énekes egyháztagok az énekeket mennyire csavargatják,

igyekeznek egyik a másikát tulharsogni, vagy hogy az egész gyülekezet elrontsa, máskép mondja az éneket, mint az énekvezér és az orgona. Bizonyára ezen tények nem alkalmasak arra, hogy a valamennyire tisztult Ízléssel biró egyháztagokban a büzgóságot felkeltsék ; sót ellenkezőleg inkább kellemetlenséget és bosszúságot okoznak s egyik előidézői annak, hogy a műveltebb elem Isten házát mind ritkábban látogatja.

Első és fődolog tehát arra törekedni, hogy a templomi éneklés helyes és biztos, valamint buzgóságtól áthatott legyen. Ennek alapját pedig az iskolákban lehet megvetni. Sajnos, még ma sem vagyunk e téren ott, hogy jobb jövőre lehetne kilátásunk. Énekeinknek a tanterv szerinti beosztása helytelen, nem ügyel a nehézségi fokozatokra, sőt még arra sem, vájjon a gyakorlati életben használják-e az egyes osztályokban kiszabott énekeket. Már ez is bénító hatással van a tanítás eredményére. De nem kevésbé mozdítja elő a hibás éneklést a pusztán hallás után való tanítás, melynek következtében később az iskolából kikerült növendék máskép — természetesen elrontva — hallván énekelni egyes éneksorokat, nincs semmi támasztéka, mely a helyes hangot előtte megmutassa, megyen tehát ő is a felnőttek után s marad az éneklés továbbra is hibás. Mily más dolog lenne, ha kellő ufón és módon alkalmaznák a tanítók a hangjegy szerint való tanítást, mi által biztos támpontot nyújtanának a szemnek és fülnek az esetleg később kétessé váló dallammenetnél.

Azonban ez a mai napon úgyszólván alig kivihető. Tanítóképzőinkből, legyenek azok akár állami, akár felekezetiék, bizony igen kevesen hoznak magukkal annyi tudást, hogy képesek lennének annak alapján hangjegy szerint tanítani. Jó énekkart, jó zenekari előadást. zongora virtuózt már hallottunk egyes tanítóképezdékben, de hogy a népiskolai énektanítás módszertanát megtanítanák, erre bizony nem tudunk példát. Csodálatos, hogy minden más tantárgy tanítására, illetőleg módszerére teljes gond van fordítva a képzőkben, mig az éneknél magát a tanítandó anyagot sem tanulják meg a leendő tanítók. Az éneklés elemi szabályait sem tudják, midőn kijönnek az életbe: éneket tanítani. Pedig rég ismert igazság, hogy az ének a szivet nemesíti, a kedélyre jótékonyan hat, nem is említve folytoD a vallásos érzületet s arra az ének befolyását.

íme, Főtiszteletü és Méltóságos Konvent! ezért kellett a Ref. Énekvezérek Egyesületét megalakítani, hogy ezen* — bár keserű — igazságokat elmondhassa. Hivatottaknak érezzük magunkat ezeknek felsorolására, mert hiszen tanulásunk, önképzésünk, de főleg a gya korlati élet tapasztalatai képesítenek bennünket arra, hogy ezen dolgokban a biráló szerepét vegyük fel. És mivel látjuk, hogy mások úgy sem sokat törődnek a fölsoroltakkal, kötelességünknek tartjuk, hogy szavunkat fölemeljük.

Ne méltóztassék azt hinni, mintha talán mi túlsókra tartanók magunkat a zeneügy terén. Egyáltalán nem. Vannak köztünk Isten adta tehetségek, kikre méltán lehet büszke magyar ref. egyházunk, de a nagy