Dunántúli Protestáns Lap, 1909 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1909-05-23 / 21. szám
343 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 344 ráció, bizony-bizony sok részben üressé tettük templomainkat, nem tudtuk táplálni, felmelegíteni hiveink szivét, kiáltó szó lettünk a néptelen templomok üres padjai előtt! Ezen általános okokon kívül vannak természetesen részleges, speciális okai is templomaink elnéptelenedésének, hiveink buzgósága hanyatlásának! Arról nem is szólok, mikor az igehirdetö erkölcsi fogyatkozásokban, jellembeli gyengeségekben szenved, össze nem férő, nyers, kíméletlen, amikor egész élete, cselekedete kiáltó ellentétben van a szószéken általa vallott és hirdetett igazságokkal, ront, de nem épít, elriaszt, de templomba nem vonhat az ilyen prédikátor hallgatókat és híveket. Ilyen helyen nem csoda, sőt egészen természetes, ha néptelenekké válnak a templomok. Vannak azonban, vagy mondhatnám vagyunk sokan, igen is sokan, akik a lelkészi állás hivatását, rendeltetését, kizárólag csak a templomi szolgálatban vélik kimentednek, azt tartván, teljesen eleget tettek kötelességüknek, ha ott közmegelégedésre kifogástalanul elmondhatjuk szónoklatainkat. Nem tőrödnek, nem gondolnak népünk ügyes-bajos dolgaival, nem osztoznak örömükben, bajaikban, kivonják magukat, elzárkóznak az élet ezerféle hullámzásai elöl. Gyülekezetünk nem talál bennük és náluk tanácsot, biztatást, lelkesítést. Nekem rendíthetlen meggyőződésem, hogy ha mi többet foglalkoznánk népünkkel, ha miként a régmúlt idők kegyeletes napjaiban, a lelkész orvosa, ügyvédje, bírája lenne a maga híveinek, ha az ö állásának hatása, varázsa, mintegy láthatatlan szálakkal fűzné hozzá gyülekezetének tagjait, ha úgy igazán a papi hivatásnak tudnánk élni e szónak valódi és nemes értelmében, bizony-bizony nem lennének üresek és néptelenek templomaink. De most bizony, mi régebbi generáció, alig-alig várjuk, hogy a templom ajtaja vasárnap délután bezáruljon utánunk, megyünk, sietünk aztán világi dolgaink, gazdálkodásunk s hány, de hány esetben szórakozás és mulatságok után, még pedig nem egyszer olyanok után, melyekben papi állásunk, méltóságunk erős kisértéseknek és megfeledkezéseknek van kitétetve. Nem érezvén, nem szomorítván magunkat együtt népünkkel, gyülekezeteinkkel, nem csoda aztán, ha annak baja, terhe gondja iránt kellő fogékonysággal nem bírunk, közönyösen, hidegen nézzük elviselhetlen terheit, nem bajaik enyhítőinek, hanem a törvény és jog végrehajtóinak tekintjük magunkat, nem a nép szerető lelki atyjának, hanem urának, parancsolójának érezzük magunkat, nem egyszer elfelejtjük az Írás szavát: „aki közöttetek első akar lenni, legyen másnak szolgája, tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szivü vagyok“. Ha talán túlzás foglaltatnék is soraimban, de a jelenségek azt sok tekintetben igazolni, bizonyítani látszanak. Üresek a templomok leginkább az alföldi nagy gyülekezetekben, hol a lelkész ha még oly tevékeny és lelkes pásztor is, egyáltalán nem, vagy alig érintkezik a maga gyülekezetének tagjaival, sőt nagy részét nem is ismeri, Baranyában, Somogybán, hol elviselhetlenül nehezült az egyházi teher a hivekre, még pedig igazságtalanul és aránytalanul, legnehezebben talán a szegénysorsuakra, ahol a sok gyermekes szegény sokszor többet fizetett, mint a gyermektelen dúsgazdag. Ahol tehát intézményünk, szervezetünk maga az egyház, kiáltó ellentétben állott a vallással, annak tanaival, könyörülő részvétet, szeretetet, igazságot hirdető elveivel! Bizony-bizony, nem egyszer fájó érzésekkel mehetett az a szegény a templomba, csendesen vonhatva meg magát annak zugában, mig a talán kevesebbet fizető gazdag az első helyeken kevélykedett! Béke, áhitat helyett keserűséggel, boszusággal elegy érzelmek. Istent dicséri éneke, imája közben, a méltánytalan elbánás feletti keservek futó árnyként vonulva át lelkén, elkedvetlenítve, kielégítetlenül távozék nem egyszer el, hogy azután észrevétlenül, egyre gyakrabban s majdan végkép elmaradjon! S ugyan ezen helyeken, még az ezerféle naturále, a rözsefától, köteg szalmától, csirkén, sonkán keresztül, búzáig, gabonáig, a sokféle közmunka, megutált változatai' az összeütközésnek csaknem naponta erős botránykövei, szóval egy idejét múlta, elavult intézmény, egy igazságtalan, kegyetlen adórendszer, reá nehezedve a hívőkre, a maga napról-napra 365 napon keresztül meg-megujuló gyűlölt terheivel, bizony-bizony nem voltak alkalmasak megszerettetni, felkerestetni az Isten házát, a
