Dunántúli Protestáns Lap, 1908 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1908-03-01 / 9. szám
139 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 140 tüneteit! Gondolkozunk-e az orvosság, gyógyulás módja felől ? Teszünk-e valamit a nagy veszedelem láttára, vagy úgy teszünk mint a sivatag nagy szárnyasa : elrejti, homokba dugja fejét, hogy ne lássa a közelgő biztos veszélyt! Elégedetlenek, békétlenkedők vagyunk, nem tagadjuk, nincs türelmünk várni, szeretnénk siettetni a bajok orvoslását, a fenyegető veszély feltartóztatását. Társadalmi, állami elszigeteltségünk, felekezetközi nyomasztó viszonyaink, önbecsülésünk, önérzetünk hanyatlása, a hulladozó falevelek, fogyó híveink, borús, felleges láthatár, minden, de minden fáj, bánt, keserít. A magunk bajáról, nyomorúságáról emlékezés se essék, hallgassuk, fojtsuk el afeletti panaszainkat, ne érezzük, ne fájlaljuk azt, mint ahogy nagyobb vész idején, érintetlenül hagynak az életnek kisebb törései ! De felekezetűnk erőinek hanyatlása, életképességének gyöngülése, az elenyészés folyamatának kézzelfogható jelei hangosan kiáltó szót adnak ajakainkra, jajszóvá fakasztják a panaszt szájainkon ! Innen a lelkészi kongresszus ! innen a nagy testületi szervezkedés, közigazgatási teendők halmazába elmerült hivatalos egyházunk mozdulatlanságának ellen súlyozására, a Bethesda tavának megmozgatására ! Hát ha só, élesztő, erő, hatékony szellem tudnánk lenni, tudnánk teremteni uj életet!' felfrissíteni a hanyatló vért, esüggedező erélyt. Innen az elégedetlenség, a barsi, somogyi határozatok, egy nagy orgánum, a Debreceni P rotestáns Lap türelmetlensége. Tenni, alkotni, gyógyítani szeretnénk! Mondjátok, mit tegyünk, mutassátok meg az utat, adjátok meg az eszközöket, nem, ezt nem várjuk, nem is kérjük, csak jelöljétek meg a célt és mi mindannyian szívvel, lélekkel követünk. Csak ne ez a tespedés, csak ne ez a lassú halál, ne a sorvasztó, erőt bénító elcsüggedés! Kikre apelláljunk, kikre hivatkozzunk, kik legyenek a vezérlő fény, az útmutató világosság? A nagyok, kicsinyek-e ? A vezetők, a vezetettek-e ? Én valóban nem tudom, csak egyet tudok, érzek, hogy ez igy nem maradhat, hogy tenni, cselekedni kell valamit ; azt tudom, érzem, hogy megillet a panasz, a szemrehányás, talán engem is, másokat is. kicsinyeket, nagyobbakat, vezetőket, vezetetteket egyaránt! Mily szép, mily nemes hivatása lenne annak az egyetemes, központi irodának — akinek ismeretlen ismert vezetőjének tisztelet adassék — keresni, kutatni a baj okát, rámutatni kérlelhetlenül, kíméletlenül a vétkesekre, megjelölni az orvoslás eszközeit, magasabb látókörrel a felettünk álló magasból áttekinteni a forrongó társadalmat, a felekezetközti nehéz viszonyokat, hitfelekezetünk rendeltetését, hivatását; a célt tűzni elénk, kicsinyek, nagyok elé, hogy ne járjunk tapogatózva téveteg utakon, hanem öntudatosan, tetterővel, nem néma lemondással —- önérzetesen, alkotásra, újjászületésre kész lélekkel élhetnénk mi is, ne a lassú halál, a biztos elenyészés sorvasztó kínjai között, hanem egy-egy uj élet, egy-egy boldogabb, virágzóbb jövő hitétől lelkesített élettel ! Ez volna az ideális, a felemelő megbizatás. Ez volna a hálás, egyetemes egyházunk minden egyesét elismerésre késztető magasztos hivatás. Ez volna a leggyümölcsözőbb, legnagyobb hasznot hajtó befektetés, s az a rengeteg összeg, amelynek tőkéjéből ma életet, elevenséget lehetne teremteni, gyülekezetek anyásítását, uj tanítói állások szervezését, missió pontok létesítését, fejlesztését lehetne varázs erővel előmozdítani, igy teremné meg legnemesebb és legáldásosabb gyümölcsét! De elmerítjük, eltemetjük közigazgatási ténykedések halmazával azt is. Ez igazi nemes és elévülhetlen célokat szolgálni hivatott uj intézményünk akták, számok paragrafusában vész el, adminisztrativ iratcsomók poros levegője nehezíti meg a szabadon látást, az eszményi, egész felekezetűnk érdekeit, jobb jövőjét szolgáló célok és eszközök keresését, használását ! Egy haldokló nagy szellem, akinek mintha nekünk, nemzetünknek nem volnának emlékezésre, kegyeletre, örök idők megőrzésére érdemes elegendő nagy alakjaink, relikviáiból idegen létére is egy szobát rendeztek be, nemzeti tudományosságunk fényes templomában. A német tudományosság és költészet egyik nagy szelleme Goethe utolsó szavai gyanánt mondotta haldoklásakor : több, több világosságot ... én kicsi és gyarló lé!ek hitfelekezetünk életére, jelenére, mostoha helyzetére, siralmas jövőjére gondolva, a beszélő számok rideg kíméletlenségétől elborzadva nem tudom suttogó szavakkal, vagy a kiáltó szó erős hatalmával mondom-e, de mondanom kell : hogy több, több lelkesedés, több lélek, több élet! ! Patay Károly. Válasz Prédikátornak. Sokkal több dolgom van, első sorban épen az adóügyi kérvények tanulmányozásával, semhogy az egyházi lapjainkban elhangzó apostrophálásokra, kritikákra és vádakra válaszolhatnék. Ha ezúttal kivételt teszek, úgy ez a sértődöttségnek azon érzékeny hangjában leli magyarázatát, amely Prédikátor cikkén végig vonul, ame-Jobb és megbízhatóbb olcsóbban senki sem ad, mint Fábián Béla magkereskedése Budapest, Üllői-ut II. szám. Kálvin-tér mellett. Tessék árjegyzéket kérni!
