Dunántúli Protestáns Lap, 1908 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1908-11-01 / 44. szám
765 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 766 Főgondnoki megnyitó. A dunam elléki ref. egyházkerület közgyűlésén elmondta dr. Darányi Ignác v. b. t. t., földmívelésügyi miniszter. Ritkán szoktam szives figyelmüket felszólalásommal igénybe venni. Ezúttal azonban kivételt teszek, mert némelyeket elmondani óhajtanék. Mindenekelőtt engedjék meg, hogy hetedfél év előtt tartott főgondnoki beszédemből egy rövid részt megismételjek : „Világszerte látjuk feltűnni a felekezeti tulvitt érzékenység jelenségeit. A tulvitt érzékenység pedig sohasem az erő, az mindig a betegségnek a jele. Azt hiszem, nekünk kötelességünk mindent előmozdítani, ami a vallásosságot és hitet emeli és fejleszti, de egyszersmind ép oly eréllyel és következetességgel mindent kerülni és hátráltatni, ami a felekezeti szükkeblüséget és gyűlölködést mozdítja elő. Ez legyen a mi legfőbb törvényünk is egymás között és más felekezetekkel szemben. Nincs ország, melynek a kölcsönös türelemre annyira szüksége volna, mint Magyarország' nak. Bárhová tekintsünk a földtekén, protestánsokat majdnem mindenütt fogunk találni ; de magyarokat, vagy fajrokonokat ezen a földön kívül nem találunk.“ Felekezetközi viszonyainkban legyünk éberek, mint a hű pásztorok. Ha valamely sérelem ér bennünket, azt az illetékes fórumok előtt határozottsággal, azonban ép oly tárgyilagossággal is, iparkodjunk orvosolni; de szükség nélkül ne általánosítsunk. A lényegtelent a lényegestől mindig különböztessük meg és mindenkor csak oly fegyvereket használjunk, melyek az evangélium tanításaival megegyeznek. Felekezetközi viszonyokban a kölcsönös türelem és méltányosság azon elvéhez és hagyományához ragaszkodjunk, melyet a letűnt nemzedéktől nemes és értékes öröks.ég gyanánt vettünk át. El kell ismerni mindenkinek, hogy a r. katholikus egyháznak Magyarországon oly előkelő helyzete és oly tekintélye van, minő még tisztán katholikus országokban is ritkán fordul elő. Azon körülmény, hogy Magyarországon más felekezetek is vannak, ezen helyzetet és tekintélyt nem akadályozta és nem álterálta. Viszont, a másik oldalon hálásan kell elismernünk, hogy katholikus honfitársaink egy hosszú sorozata a legnehezebb napokban is egyházunk szabadsága és jogai mellett törhetetlenül megállott. Nem lehet tagadni azt sem, hogy még a tisztán katholikus országok közt is kevés oly ország van, ahol a vallásos érzés oly általános és oly egyetemes volna» mint minálunk a felekezeti különbségek mellett. Nem küzdelemre, nem háborúra tehát, hanem szoros szövetségre volna szükség a különböző felekezetek közt, hogy a vallásellenes áramlatokkal szemben kezetkézbe téve, vállat-vállhoz vetve megállani tudjanak. Nem kívánok hallgatni a „Ne temere‘‘ pápai dekrétumról. Nyíltan azt mondom, hogy nézetem szerint, ha életbe lépne is az, a házassági jog sérelmének tekinthető nem volna. De ép oly nyíltsággal be kell vallanom azt is, hogy mégis érintene minden vegyes házasságot, mindazon házasfeleket, kik vegyes házasságban élnek, mindazon gyermekeket, kik vegyes házasságból származnak és mindazon rokonokat, kik ezekhez közel állanak. Érintené nemcsak a protestáns feleket, hanem még inkább a vegyes házasságban élő katholikus feleket, mert saját hitük tanításaival osaládi állapotukat ellentétbe hozná. Ezért ezen dekrétum hire nemcsak egyházunknál, hanem annak határán messze túl is érzékenységet keltett. A kérdés részleteibe belemenni ezúttal nem kívánok ; csak röviden jelzem, hogy Magyarországon a vegyes házasságokban a felekezeti béke fenmaradásának hatalmas eszköze és biztosítéka foglaltatik. Azt hiszem különben, hogy a „Ne temere“ dekrétum kérdésének megoldása a helyes utón van; úgy tudom, a r. kath. püspöki kar bölcsessége önszántából megtette illetékes helyen a lépéseket ezen ügy megnyugtató elintézésére. Úgy vagyok értesülve, hogy a kormány azt örömmel vette és a püspöki kart törekvéseiben teljes hatállyal támogatni kötelességének tartja. Az ügy ilyen állásában mindent kerülendőnek tartok, ami ez ügy békés megoldását nehezíthetné. Ezzel berekesztem szavaimat. Isten áldását kérve az egységes és osztatlan magyar nemzetre és ebben szentegyházunkra, a közgyűlést ezennel megnyitottnak nyilvánítom. Beszéd. Kocsi Csergő Bálint emléktáblája leleplezése alkalmával elmondotta : Sebestjén Dávid ref. lelkész, Kocs. 1908 aug. 16. (Folytatás.) A 41 gályarab lelkész és tanárból 26-an érték meg a szabadulást. Ezek közölt volt Kocsi Csergő Bálint is. aki a pozsonyi elitéltetéstől kezdve megírta legelsőben szenvedéseiket és szabadulásukat. Kocsi Csergő Bálint még csak 27 éves volt, midőn a pozsonyi törvényszék elé idéztetett. Tehát élete legszebb korában levő férfi. Talán szép ifjú neje volt, talán kis csecsemő gyermekei, talán most kezdte élvezni a osaládi élet legszebb gyönyöreit, s talán ezeket kellett elhagynia. Ennyi édes földi kötelék sem birta vele azért hitét megtagadtatni. Nem kellett volna egyéb, csak ez az egy szó : „kitérek“ és újra keblére ölelhette volna azokat, kik neki kedvesek valának, feltárulhattak volna újra előtte a családi élet legszebb gyönyörei. De ő inkább lemondott ezekről, csakhogy hitét megtarthassa, csakhogy lelke nyugalmát megőrizhesse. A mi hitünkért való sok szenvedéseinek méltánylásául állíták neki ezen emlék-táblát azok, akiknek ereiben talán vau egy csepp az ő véréből, akik közt talán akad egy vagy kettő, kik rokonvéreknek mondhatják vele magokat. De kérdem, alkalomeszerü volt-e ezen materiális korban emléktáblát állítani egy oly férfiúnak, aki a vallásért szenvedett ? Hiszen ma a vallás nem lelkesít, ma nincs ideálizmus, ma mindenki csak az anyagiak után tör, ma csak a földnek, a testnek élünk s mitsem törődünk a lélekkel, a mennyel. Földi jólét, testi gyö
