Dunántúli Protestáns Lap, 1908 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1908-07-05 / 27. szám
455 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 456 kezdetleges stádiumánál — igaz, hogy azt teljesen befejezve —- vagyunk. Nem ilyen eredményeket mutat, nem ily tevékenységre, lázas lelkesedésre tanít bennünket rom. kath. testvéreink nagyon ébredt, duzzadó erővel működő öntudata. Utánunk alakult meg a katbolikus népszövetség, 8 ma már nagy gyűléseiken agitálva, lelkesítve, alig van város, melyben megalakítva, szervezve ne lenne, sőt hány és hány esetben hallatta már szavát, nyomatékkai vetette mérlegbe tekintélyének súlyát országos politikai, társadalmi kérdések elintézésében. Mi pedig maradunk szűk irodánk szoros határai között: az élet, az ezerfordulatu nyilvánosság, mintha rajta kívül akarnánk élni, sehol sem érintkezik, sehol sem találkozik velünk ! Türelmetlenség-e ez részemről, vagy száraz, rideg való? Bár az elébbi lenne! s ha az utóbbi, a csak a napokban megalakulandó, szélesebb, tágabb körű, protestáns szövetség buzdítsa, lelkesítse, ragadja magával egyesületünket is, amelyet egyházmegyénk minden lelkésze odaadással, egész szeretettel támogat a fokozottabb, eredményesebb tevékenységre. Az egyházlátogatás nagy és fontos munkáját, Bihari Kálmán főjegyző odaadó segédkezess mellett, május 18-án kezdettük meg s egy folytában haladva végeztük junius 6-án. Május havában mindenütt résztvettünk az évzáró vizsgálatokon s csak örvendetes, fokozatos haladásról, fejlődésről számolhatunk be mindenhol. Eddig kifogásolt, több kivánni valót hagyott iskoláink, mintha kicserélték volna, alig ismertünk reájuk ! Hol nem egyszer szemlesütve, szomorúan hallgattunk s keserűséggel ült a szülő, hol ezelőtt elhagyottak, szánandók voltak a növendékek s elfogult maga a vezető, mint verőfény, napsugár áradt, kedv, öröm sugárzott az arcokon. Még ily fejlődés, haladás s biztosan reméljük, hogy egyetlen egy kifogásolható, vagy csak kielégítő minősítésű iskola sem lesz egyházmegyénk területén. A képesség, a tehetség meg van, csak egy kis lelkesedés, csak erős akarat! Megtekintettük a bajkai, horhii, tőrei állami iskolákba járó növendékeinket is, meghallgattuk a vallási tárgyakat. Horhiban talán sohasem, évtizedek óta bizonnyal nem volt egyházlátogatás! Hitsorsosaink legnagyobb részben vegyes házasságban élve: az igazán rettenetes személyi egyházi adó miatt gyermekeiket inkább a csaknem semmi egyházi adót nem fizető testvér ev. vallásban neveltették, így kevesbedtek, hullottak el egymás után sokan! Remélni lehet, hogy a további rosszabbodás megszűnt s a helyzet javulni fog. Szükség azonban, hogy az egyházmegye is nagyobb gondot fordítson az ily exponált helyeken, vagy szórványokon levő híveink gondozására, nyilvántartására. Előre is jelzem, hogy vallásos vonatkozású népies olvasmányok kiosztása, olvasása a legüdvösebb hatást gyakorolná e tekintetben. Léván személyessen vettem részt a különböző tanintézetekbe járó ref. növendékek vizsgálatain. Az eredménnyel meg voltam elégedve, fokozottabb mérvben kellett azonban látnom, ereznem, hogy ismételten és mindaddig kell zörgetnünk, hangsúlyoznunk a jelenlegi helyzet tarthatatlanságát, 8 elodázhatlan szükségét a hitoktatói állás szervezésének, még pedig, mint eddig, úgy ezentúl is, mint legcélszerűbb kisegítő eszközzel a Selmecbányái missióval kapcsolatosan. Annyi mindenre jut pénz, kellene lenni ily nemes és szent célokra is. Bizonnyal élénk figyelemmel kisérjük mindannyian ama jótékony és eredményeiben áldásos mozgalmat, mely Léván a tanítók háza létesítését célozza. Nem is mozgalom már, csaknem befejezett bizonyosság. Csak érdemes tanítói karunk iránti nagyrabecsülésünknek, sósukat szivünkön hordozó kötelességünknek vélek eleget tenni, midőn javaslatba hozni bátorkodom, hogy álljunk a buzdítok, lelkesítők, áldozok sorába mi is, és adjon egyházmegyénk 100 koronát a nagy és nemes ügy érdekében ! Patay Károly. Egyházaink és az „Ingyenes Népoktatásiról szóló törvényjavaslat. A „Néptanítók Lap“-ja szerint: „a magyar népművelés fordulóponthoz jutott, a képviselőbáz kitörő örömmel fogadta a törvényjaslatot.“ Mi ugyan nem igen érezzük, hogy fordulóponthoz jutottunk és kitörő örömmel sincs okunk üdvözölni a javaslatot, A mi egyházunk ugyanis előljárt a jó példával, két teljes évvel előzvén meg e téren az államot, amidőn az „E. T.“ szerint a költségvetésben kell gondoskodnunk a tandíj megváltásáról. Az anyagiakat tekintve, mindenesetre kissé baj ránk nézve az, hogy mi megelőztük az államot ebben a tekintetben, amennyiben az úgyis szűkösen elég adósegélyből fedezzük a tandíjváltságot. Az
