Dunántúli Protestáns Lap, 1908 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1908-01-12 / 2. szám

27

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

28

talt-e a tudomány valaha valakit?... „Midőn a halottas ágy mellett állótok, vagy a temető felé vezet szomorú utatok, sebzett, kétségbeesett szivetekkel a bölcsek lábai elé borultok-e ?“ De itt megjelenik a J. Kr. „Sorsunk éje fölött ragyog diadalmas szózata: „Én vagyok a világ vi lágossága.“

Krisztusról tehát nem annyi mondani valója van, hogy „uj világrészt fedezett föl“ és hogy „martyr-halált halt“ (Bitzius). Nem kényszerítettik „kertelni“, „szalmázni“ a „hiába vagdalni a levegő eget“. Igaz meggyőződéssel vallja, hogy Jézus „a legtökéletesebb tudományt, a legtisztább erkölcsiséget megvalósította a saját életében s oly szentséget jelentett ki a világnak, melynek fensége előtt ma is imádva borulunk le“ : halálában úgy állítja elénk, mint a „megfeszített szeretetnek, vérző, isteni alakját.“ Keresztjéről azt mondja, hogy az „a váltság központja“, ha nem az : akkor „a keresztről valé tudományt ki lehet törölni a vallásból 1“ De ez „a legnagyobb hatalom a világ összes hatalmai között.“ Ez az egyedüli, amely „folyton hódít“, ez marad épen a XIX. század „romboló viharai közt“. A legnagyobb hatalom, amely : „ragyogva és áldóan emelkedett ki, világosságot hintve az ó-kori társadalom szomorú sötétségében siulődő szerencsétlenekre“. Ez alakította át a világot. „Mikor föleraeltetem a földről, mindeneket magamhoz vonszok“. Ezzel a hatalommal bátran oda lehet állni a szenvedők közé, mert a kereszt „még mélyebb fájdalmat hirdet, de amelyben megérezzük az isteni szánalom lüktetését“. . . „Látni szeretnétek az Istent? Tekintsetek a Golgota keresztjére s hol van ő, ha nem abban az önfeláldozásban nyilvánult, világot átölelő szeretőiben ?“

A Krisztusnak kell adni magunkat egészen. „A szentség és a lélek üdve“ a mi legfőbb javunk ; erre kell törekedni. E legfőbb jó érdekében nem szabad visszariadni az oly áldozatoktól sem, „melyet nem követ hir és elismerés.“ Nem szabad visszariadnunk akkor sem, ha lemondanunk a „hiú dicsőségről s viselnünk kell a Jézus Krisztus gyalázatát.“ (105. 1.) Theologiája e lelkes szavakban éri el csúcspontját : „Bízzatok ! közeleg az igazság országa. EljŐ a nap, melyen az önzés és kevélység minden hamis nagysága a maga nndorító voltábau láttatik meg ; de amikor a legalacsonyabb, a legdicstelenebb sorsuak .. . örök fényben fognak ragyogni !“ (108. 1.)

Bersier iránya tehát „khrisztocentrikus“. De ne higyje a t. olvasó, hogy Bersier is egy azok közül, akiknek modorát valami különös, visszataszító kharakter hatja át; ne higyje, mintha az ő beszédeinek is olyan undorítóan édeskés, vagy émelyítően savankás ize volna, aminő rendszerint az angol utcai prédikátorok, vagy a német siralmas váltságtan hirdetők, avagy a nálunk is divatozó kegyeskedőknek modorát és egész irányát jellemzi. Ezeket, nem csoda, ha egészséges, ép érzékű ember kedvelni nem tudja. Nagyon idegen talaj az angol, s akik Őt utánozzák, vagy jobban mondva : érzés és értelem nélkül „majmolják“ : rendszerint célt és hatást tévesztenek, óh de Bersier francia; testvére Kálvinnak, a szellemben örököse s ezért nagyon rokonszenves. Nem a jajgató theologiának a katonája; egészen máB ő, más légkörben él,

más szív, más lélek ; nyájas, derült, mosolygó az az égtáj, amelyben ő jár, nála az élő Krisztus szólal meg, aki nyájasan hívogat mindenkit: „jöjjetek én hozzám!“ Nála Krisztusban a főpásztori jellem domborodik ki, aki életét adja a juhokért, nem pedig a szigorú alak, aki zordon fenséggel Ítél a fényes felhőn ülve. Az ő Krisztusa amaz utolsó napon nem azt mondja : „istenetek, uratok voltam, hanem ezt: „szegény voltara, beteg voltam!“

Szelleme belopózik egészen lelkűnkbe; mintha nem is idegen volna. Nyájas, elevenítő meleg árad felénk bibliás leikéből, amely átjárja, elönti szivünket eddig nem ismert örömmel. Úgy látszik, Ő igen sokat tusakodott magával és erősködött Keresztelő Jánossal a mennyek országáért. Minden szavának sülya azzal a hatással van ránk, hogy tapasztalásból, mély meggyőződésből szól. S ki tagadhatná, hogy csakis az ilyen igehirdetésnek van kellő eredménye ... A beszédek olvasása közben megelevenedik előttünk s megszólal, mint Pál apostol az areopág előtt, szelíden, de bátran, majd monnydörögre, egészen áttüzesülve, mint egy ó testámentomi próféta, majd oktatva, biztatólag hívogatva a megfáradtakat, Jézus szellemében. Szeretettel és méltósággal tanít, nem úgy mint a képmutatók. Lelebbenti a fátyolt bűneinkről, úgy, hogy mindnyájan teljes lelki mezítelenségben érezzük magunkat, de azért nem rémít el senkit a kegyelem asztalától, sőt fölmutatja Jézus valódi alakját, amint a szegények és bűnösök közt Bethlehemben, Názáretben, a Getsemánéban, a Golgotán látható. Fölmutatja az Evangyéliumot, amely „egyedüli orvossága minden betegségnek.“ Ha valaki, úgy ő az, aki megtudja szerettetni a Krisztust. Gondolatai eredetiek, meglepők, szinte csodálatos ! majdnem mindmegannyi bőséges anyagul szolgál egy-egy új prédikációhoz. Különösen példa erre a XXI. beszéd : Krisztus változhatlansága. Fölséges eszmék ! eleinte belefáradunk a buvárlásukba, de minél inkább elmerülünk szépségük szemlélésében, annál inkáhb érezzük, hogy valami rendkívüli élvezetben vau részünk, az Isten embere szól itt, szinte látjuk és halljuk „a szeretet vérző isteni alakját“ s érezzük, amit a szónok érzett Máté XXV. olvasásakor : „Itt van az Ur valóban !“ Érzései soha le nem hüluek, gondolatai mindig magasan járnak, mint a saskeselyü, „fut és nem fárad el, jár és nem lankad meg.“ Elvetvén a sötétség cselekedeteit, mindenkor „világossághoz illő öltözetben jár.“ Ült Gamáliel lábainál, a bölcsészek iskoláiban, megjárta a tudományok mélységeit, mert az páratlan tudásra vall, ahogy ő szembeszáll a tudományok vívmányaival, nem tér ki előlük, sőt keresi az ütközést, megmérkőzik és milyen diadallal ! Az úgynevezett tudomány sorompói aláereszkednek, a sátán megszégyenülten távozik. Az ő hite csakugyan „megpróbált hit“, és az ő tudása valóban „kipróbált tudás“. A kötet mindenegyes lapja ragyogó, fényes bizonysága ennek. És minden a legegyszerűbb kezelésben részesül nála ; mikor gondolatai fönt járnak a felhők között, akkor is úgy tetszik, mintha végtelen közelségből szemléinők Őt.

Ha esztétikai és stilisztikai szempontból vesszük e beszédeket, akkor is pálmát kell nyújtani nekik. Sehol szónoki művekben ilyen tökélyt látni nem lehet; a törté-