Dunántúli Protestáns Lap, 1907 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1907-12-01 / 48. szám
859 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 860 Magyarázatul példát hozok fel. Jameson a minap megmutatta nekem a keresztyén művészetről és a Mária-tisztelet kiábrázolásának fokozatos fejlődéséről szóló műve számára készült vázlatokat. Á legrégibb képek egyszerű másolatai a pogány istennők ismert szobrainak, amint egy gyermeket tartanak karjukon. A későbbi korból származó képekén a Szűz a fia előtt térdepel, majd korona ékesíti, majd ismét fia mellett ül ugyanazon a trónuson, csak valamivel alacsonyabban. Azután ugyanazon a trónon, de fiánál magasabban. Utoljára, mikor a fia haragjában el akarja emészteni a világot, női szivét ajánlja fel közbenjáróul. Mindezek a képek különböző korból valók. Láttukra azonnal világos lett előttem, hogy az „evangélikusok“ is épen ezt teszik, de más alakban. Két Istent vesznek fel és a szerető Istennek kell őket a baragvó Istentől megváltania. A katholicismus és az evangelismus megegyez abban, bogy a szeretetet és a a haragot két különböző személyre viszi át. Ebben egy igazságot ismerek fel. Nem eklekticizmus utján, mintha mindkettőből kényem-kedvem szerint sajátítanám el, amit jónak látok. Én mind a kettőből csak a positivumot választom ki, azt, amit ez egyik fél épen úgy igaznak tart, mint a másik, de gondolataik formájával nem törődöm. Az említett képeken a fiú és az anyja, az atya és a fia szemközt van állítva egymással. Ez a gondolatalakzat és ez teljesen hamis mind a kettőnél. Az emberi szívnek az a kívánsága jut benne kifejezésre, hogy két ellentétes igazságot két különböző személyiségben testesítsen meg és az elmosódó sentimentalismus ellen világosan és határozottan kiemeljen. És rám nézve ebben rejlik mind a két felfogás igazságmomentuma. Nekem „az evangélikusok üdvrendje“, mikor az igazságosságot és a szeretetet egyesíteni akarja, a viszszás metafizika képzelhető legszánalomra méltóbb erőlködésének tetszik. Egy tévesen idézett szentirási helyen alapul, ezen: „Hogy egyedül igaz legyen (és mégis) megigazítson.“ De Pál apostol egyszerűen csak ezt mondja: „Hogy igaznak ismertessék és hogy megigazítson" (Róm. 3., 26.), azaz : igaznak ismertessék, mert megigazít. A római felfogás, mint rendesen, anyagias, de egyik, mint a másik ugyanazt a lelki szükségletet fejezi ki. Ez az igazság valósággal mindig két ellentétes, egymástól mereven elkülöníteti praeposítío egyesítésében áll és soha sincs a kettő között. Tegnap este Jameson és Byron úrnőkkel voltam együtt. Beszélgetésünk eleinte akörül forgott, hogy a szűz Mária iránti tisztelet változásai kiábrázolásának módján felismerhetők. Úgy látszik, hogy a legelső kép, amely szűz Máriát fiával ábrázolja, az ötödik századból való. Az első e fajta képek feltűnően hasonlítanak azokhoz a pogány szobrokhoz és domborművekhez, amelyeken Juno a kis Marsot táplálja. Azután következnek azok a képek, amelyeken Máriát megkoronázza a fia. Az anya eleinte térdepel a fia előtt, majd valamivel alacsonyabban ül, mint a fia, azután pedig egy szinvonalra emelkedik vele. Még később évszázadokon át közbenjáróul szerepel Krisztus, mint biró, és a bűnös föld között. Erről az oldalról tekintve egy eszmének a megszemélyesítője, amely a mai keresztyének közül sokaknál abban jut kifejezésre, hogy Krisztust legrészvevőbb lélek gyanánt tekintik. Krisztus viszont egy mai napság az atyának tulajdonított érzésnek : a kiengesztelésre szoruló, de csak nehezen kiengesztelhető haragnak megtestesülése. Épen ez igazolja azonban — véleményem szerint — azt az igazságot, melyen ez az eszme alapul. Szeretet és igazságosság valósággal egy, csakhogy ugyanannak a dolognak két különböző oldala. Annak a szeretete, ami Istenhez hasonló, föltételezi az attól való idegenkedést, ami vele ellenkezik. Ebben az értelemben szivünkben mi is eggyé olvaszthatjuk a szeretetet és az igazságot, de csakis erkölcsiségünk legmagasabb fokán, amidőn értelmünk fegyvereit lerakván e fogalmakat el nem különíti. Mert ha elménk fölöttük tépelŐdni kéz, múlhatatlanul elszakítja egyiket a másiktól s mindegyiket külön személyiséghez köti. Én a középkori és a modern bizonyítást csak formáknak, talán épen szükségszerű gondolatformákuak tekintem, amelyek azonban a hit magasztosabb világában, ahol a szeretettel teljes érzés honol, hamisak. Jameson úrnő mutatott nekem egyes régi festőktől : Perugiuotól, Fra Angelicotól és Rafaeltől néhány kegyes érzés szülte szűz Mária képet. Később, minél inkább eltűnik a művészetből a vallásos érzés, annál nyersebbé válik a festészet .. . Azt hiszem, a szűz Mária tisztelete elkerülhetetlen volt. Az az eszme, mely a keresztyéuséget legjobban megragadta, az emberiségnek Krisztusban, mint férfiúban való megszentelése vala. E képzethez azonban fejlődése folyamán még egy új elem járult, a nőiesség raegszen - szentelése. Amig tehát az a tény, hogy Krisztusban nincs külön sem a férfi, sem a női természet, s hogy benne a férfias és nőies jellemvonások egyesültek, az emberek előtt világossá lett, addig a keresztyénség tiszta erkölcsű nő nélkül tökéletlennek látszott. A svedenborgianismusnak, sőt az atheisrausnak is van ilyen ábrándja. Úgy hallom, hogy.Comte, a francia bölcsész is hasonló gondolatot fejezett ki a „Jövendőre való kilátások“-ban. Azt tartja, hogy semmi egyébre nincs szükség, mint a nő dicsőítésére. Ő atheista. Természetesen — ha igaza volna — másutt kellene keresnünk az ilyen tiszteletre méltó nőket, nem ami tartalmatlan, ugri-bugri nőink közt, akik modern istennőknek tartják magukat. (Folyt, köv.) (Apácza-Szakállas.) Osváth Kálmán ev. ref. lelkész. Könyvismertetés. A hit temploma. 111. kötet. Egyházi beszédek. Irta Könyves Tóth Kálmán debreceni lelkész. — Ara 3 Kor. Könyves Tóth Kálmán nevét, irótollát úgy ismerjük hogy az hittel, lelkesedéssel, a Krisztusnak, Istenországá-
