Dunántúli Protestáns Lap, 1907 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1907-11-10 / 45. szám
803 DUNÁNTÚLT PROTESTÁNS LAP. 804 emlékkönyve most van nyomdai rendezés alatt. Mikor nincsen olaja a gépnek, nehezen mozog. Anyagi eszköz nélkül lassan tudunk előre haladni. 7. Amelyik egyházmegyében a már eddig is megvolt lelkész-egyesület többségi határozattal ellene foglalna állást az országos református lelkészegyesületnek és ennélfogva azzal minden érintkezést és kölcsönhatást megtagadna, ott ügyünknek barátai alkossanak külön lelkészegyesületet s válasszák meg a központi választmányba küldendő választmányi tagot. D*. Balthazár Dezső elnök. Lapvélemények konventünk üléséről. Az Erdélyi Prot. Lap irja : „Konventi tárgysorozatunknak nem egy olyan pontja volt, amely alkalmat nyújtott volna főleg országos kultúrpolitikánk irányának és jellegének bírálatára, s amely egyes pontokon az autonómiánkba való belenyulási törekvéseknek megdöbbentő' kísérleteit mutatja az élesen látó szemeknek. S mégis konventünkön nem hangzott el ez irányban egyetlen erősebb szó sem. Az alkotmányi bizottság legszelídebb, rendszerint elodázó javaslatai majdnem egy hang emelkedése nélkül emeltettek határozatokká. Csak a pipázóban hangzottak mind gyakrabban az elnyomott lelkiismeret szemrehányó hangjai : „Labancokká kezdünk lenni !“ — „A lutheránus testvérek vették át a mi régi kuruc örökségünket !“ A tárgysorozat legkényesebb pontját, melynél valamelyes színvallás elkerülhetetlen lett volna : az orsz. ref. lelkész-egyesület üdvözletét a konventi elnökséghez, egyszerűen eltaktikáztuk és a tárgyalás során — mintha ott sem lett volna — kiugrottuk. Csak bizalmas közlésekből lehetett megtudni, hogy a lelkész-egyesület által „br, Bánffy Dezső őnagyméltóságához“ intézett sürgönyt a kegyelmes ur privát dolgának minősítették az intéző körök, amely ennélfogva nem alkalmas „a hivatalos“ tárgyalásra. Pedig Balthazár Dezsőnek, „a konventi póttagnak“, e napra külön cikke is volt a M. Sz.-ban a konventhez adreszszálva. Azonban sem a „lelkészegyleti elnök“ nek, sem a „konventi póttag“-nak nem sikerült a konveutet makacs tartózkodásából kimozdítania. Azt azonban mindenki érezte, hogy a lelkeken valami kimondhatatlan, nehéz ború ül, valami ideges félelem, hogy valami véletlenül kipattanó szikra vihart és mennydörgést ne okozzon. Villamos idegességgel voltak telítve a lelkek, melynek feszültsége azonban ez alkalommal még kitörés nélkül vonult el. S ha már a külső vonatkozású dolgoknál sikerült e majdnem emberfeletti önmegtagadás: érvényesült a belső kebli ügyek legfontosabbikánál is, a konventi előadói állás szervezésénél és betöltésénél is. Hogy általános helyeslésre és közmegnyugvásra sikerült volna e kérdés megoldása : ezt állítani a hangulat felületes megítélésére vallana. Lehet, hogy nem is maradnak el az utólagos hullámvetések. De az emberek legnagyobb része érezte, hogy a dolog valamelyes megoldásával a konvent br. Bánjfy Dezső és Kun Bertalan elnököknek s egyben az egyház egyeteme jól felfogott érdekének is tartozik. S ha már valamelyes megoldásnak történni kellett : hát belenyugodtak a legeslegdrágábba is, amelyről egy nappal előbb a többség hallani sem mert volna. Ám, ha beváltja ez állás betöltője a hozzá fűzött várakozásokat : nem lesz drága érette semmiféle áldozat. S ebbelí reményünk nem alaptalan. A 13. pont — ominosus szám ! — kínos meglepetést szült. A kultuszminiszter 48196/1906. sz. leiratáról volt alatta szó, melyben azt igényli a miniszter, hogy „az orsz. ref. közalap végrehajtóbizottságának elnöke, szokásos felmentvényének elnyerhetése céljából, a közalap jövedelmeinek felhasználásáról a jövőben minden évben lezárt, okmányolt számadását, a Konvent jóváhagyása után, két példányban mutassa he s ehhez a M. Földhitelintézet által kiállítandó tőkeálladék-kimutatást is csatolja.“ A miniszter e követelése az örsz. ref. Közalapot illetőleg egészen új és sokak megbotránkozását hívta ki, mint új kísérlet autonómiánkba való beavatkozásra. Mert ez alapot egyházunk egészen belkörüleg, saját hivei önadóztatása, sőt megajánlása utján gyűjtötte. Állami segítséget ez alap csak egy pár év óta kap, mióta kitűnt, hogy az orsz. lelkészi gyárnintézet a közalap támogatása nélkül hivatását teljesíteni nem lesz képes. Azóta ez alapunkat az állam egyházunk segélyezése címén évi 200000 K-val dotálja, de még eddig nem volt eset arra, hogy akár csak erről az évi 200000 K-ról is „okmányolt elszámolást“ kért volna. Apponyi gr. kultuszminiszteré az érdem, hogy ő nemcsak ezen 200000 K erejéig vindikál felügyeleti és számoltatási jogot az állam nevében magának, hanem be kíván tekinteni közalapunk egész belső háztartásába is, hogy így esetleg akár missiói segélyezéseink felett is ellenőrzést gyakorolhasson, nehogy esetleg az egvedülidvezítő kath. egyháznak ártalmára találjunk lenni. És ez a feltétlenül sérelmes és gyanús beavatkozási kísérlet sem részesült azonnali és határozott visszautasításban, hanem áttétetett az evang. testvérekkel közös bizottsághoz tárgyalásra. Nem mondjuk, hogy rosszul történt, de feltétlenül hibának kell minősítenünk azt, hogy anélkül történt, hogy a feuebb kifejtett álláspontnak bár egyetlen felszólalás is kifejezést adott volna. Mintha egyszerű adminisztratív dologról s nem egy súlyos sérelmi kísérletről lett volna szó! — Ugyancsak a közalapvégrehajtó-bizottság referádája során utasíttatott el a dunántúli egyházkerület azon javaslata, mely azt akarta a közalapból való segélyezés feltételévé tenni, hogy a segélyt kérő gyülekezet a III. t. c. 13. § beli minimális adóteher viselését kimutassa. Szűkkeblű felfogás, mely egész missió-ügyünket egy csapásra agyonütötte volna, nem is szólva más hátrányairól.“ A Sárospataki Ref. Lapok: „Nagyon ügyelnek mostanában reánk és a mi pénzkezelésünkre a minisztériumban — úgy érezte a konvent is s épen azért a végrehajtóbizottság alapján a közös prot. bizottsághoz tették át a miniszteri leiratot az egyöntetű eljárás végett. Ketten talán erősebbek leszünk, — ha erőre lenne szükség felfelé .. . A Barkóczy-szellemmel — azt hisszük — még módunkban lesz találkozni s a szunyog-szüréssel még vesződhetünk elégszer!
