Dunántúli Protestáns Lap, 1907 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1907-10-06 / 40. szám
Tizenhetedik évfolyam. 40, szám. Pápa, 1907. október 6 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. AZ EGYHÁZ ES ISKOLA KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI EY. REF. EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. A lap szellemi részét illető közlemények Az előfizetési dijak (egész évre 8 K, félévre a szerKesztőséghez Kis József felelős Meojeleilik IüindBIl Vasárnap, 4 K), hirdetések, reklamációk Faragó János — szerkesztő czimére küldendők. ~ = főmunkatárs czimére küldendők. . Megnyitó beszéd. Elmondta gróf Tisza István főgondnok. Főliszteletü Egyházkerületi Közgyűlés ! A rendesnél gazdagabb és fontosabb tárgysorozat elintézésére gyűltünk össze és midőn a közgyűlés t. tagjait a legmelegebben üdvözlöm, egyúttal szives engedelmüket kérem arra, hogy legalább pár szóval érintsem a figyelmüket lekötő tárgyak egy-két legfontosabbikát. Talán nem csalódom azon feltevésben, hogy érdeklődésünk központját a nyugdíj-intézet ügye képezi és e kérdésről szólva engedjék meg nekem, hogy egy rövid személyes természetű kitérést tegyek. Nem szeretek közügyek tárgyalásába személyes momentumokat keverni, még kevésbbé szokásom az én csekély személyemre vonatkozó megjegyzésekkel tölteni az időt. De szembe sok mindennel, mit a nyugdíj-intézet megalakítása körüli szerepemre hallottam és olvastam, mégis tartozom magamnak a tények rövid rekapitulálásával. Azon t. tagtársaim, kikkel szerencsém volt a konventen és a zsinaton együtt működni, emlékezni fognak reá, hogy azok közé tartoztam én is, akik a nyugdíjintézetet sokkal szerényebb keretben, u. n. rokkantsági alapon, a tagok sokkal csekélyebb megterhelésével kívánták létrehozni. Nemcsak fmánciális szempontból tettem ezt, de logikai következménye ez álláspont a lelkészi hivatás azon ideálisztikusabb felfogásnak, amit, bármint változzanak is az idők, nem tud levetkezni magáról, s amellyel egyáltalán össze nem fér az a gondolat, hogy bármily hosszú szolgálat után, de munkaképességének, testi erejének elvesztése előtt hagyja el a lelkipásztor azt a nyáját, amelynek gondozását elvállalta. Ez volt a dunántúli egyházkerület álláspontja is. Fájdalom, magára maradt vele és a többi egyházkerületekben győzött az a felfogás és pedig sokszor türelmetlen és szenvedélyes hangon követelte, hogy a lelkészek számára is biztosíttassék bizonyos szolgálati idő, vagy életkor elteltével a teljes fizetéssel levő nyugdíj-igény. A konvent meghajolt lelkészi karunk túlnyomó többségének kívánsága előtt. Ez alapon dolgozta ki a nyugdíj javaslatot, amelyet azután a zsinat lényeges változás nélkül fogadott el. A zsinat e tárgyalásaiban legnagyobb sajnálatomra nem vehettem részt, aminthogy túlnyomó nagy részben olyan időre estek a zsinat tanácskozásai, amidőn egyébb elfoglaltatás miatt teljesen lehetetlen volt azokon megjelenni, úgy, hogy a nyugdíjintézményre vonatkozó közreműködésem kizárólag abból állott, hogy a tavaszi konventen képviseltem és érvényre juttattam a tagok kötelezettségeire vonatkozólag a rájuk nézve kedvezőbb felfogást. Létrejött ez intézmény úgy, ahogy ezt a lelkészi kar túlnyomó többsége követelte olyan fizetési kötelezettségekkel, amelyek az elfogadott rendszerből logikai kényszerűségekkel következnek s ha most az utólagos elégületlenség kitöréseivel szemben a felhangzott panaszok jogosultságát vizsgáljuk, nézetem szerint kettős szempontot kell a kérdésen alkalmazni. Az egyik az, hogy a lelkészi kar szolgáltatása és ellenszolgáltatása ellenarányban áll-e egymással, vagyis hogy megkapja-e az ellenértékét azon áldozatoknak, amelyeket ez intézmény létesítése hárít vállaira ? Ezen szempontból nézve objektív Ítélő nem vonhatja kétségbe, hogy ez intézmény busás ellenértékét nyújtja a lelkészi kar befizetéseinek s hogy idevágó rendelkezéseiben a legtöbb hasonló intézménynél liberálisabb. Kitűnik ez már abból a körülményből, hogy az intézmény bevételeinek túlnyomó része állami hozzájárulásból áll s a tagok befizetése azoknak kisebb részét képezi. És megcsinálhatja bárki a számítást: hacsak egy-két évig élvezi is a nyugdíjat, busás kamatokkal nyeri vissza az intézet megalapításakor reá rótt befizetéseket. Nem lehet tagadásba vennünk, hogy a lelkészi kar ezen intézménynél — bocsássák meg a triviális kifejezést — jó üzletet csinál. Ennek konstatálásánál azonban nem szabad megállanunk, hanem, hogy helyesen ítéljük meg a helyzetet, alkalmaznunk kell arra ama másik szempontot is: megvan-e lelkészi karunknak e jó üzlet megkötéséhez a szükséges anyagi ereje, képes-e elviselni jelenleg azt a terhet, amelynek csak későbbi jövőben fogja élvezni gyümölcseit? És ebből
