Dunántúli Protestáns Lap, 1907 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1907-06-23 / 25. szám
447 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 448 vazatait az egyházi hivatalos állásokra, — közmegegyezéssel csak olyan férfiakat állíthat majd oda, kik az egyesület szellemét lesznek hivatva bevinni a hivatalos egyházba is. E végre keresztül kell vinnie minden kerületben a püspöki és főgondnoki állások kivételével minden állásnak öt-hat évre történő új betöltését. így a testvéries Összetartozás érzetét erősítve, a Krisztus szellemét egymásba oltogatva, a közös hitélet fejlesztésén munkálkodva, felsőbb hatóságaink világias gondolkozására is jótékonyan hatva, gondolom én egy országos lelkészegyesület rendeltetését betöltve lenni. Vajha az ige testet öltene ! L. Nagy Árpád ref. lelkész. Az országos ref. lelkészi nyugdíjintézetről. (Folytatás.) Egy kérdés merül föl, amire a feleletet meg kell adnunk. Miért kell olyan horribilis összegeket fizetniük a most élőknek ? . . . Azért, hogy a későbbi nemzedék — mondjuk 20 — 30 év múlva — könnyen, észrevétlenül viselje a nyugdíjintézetnek akkor már könnyű terheit. Milliók gyűjtetnek össze tőkéül a mostani lelkészek nyomorba döntésével . . . Tegyünk egy kis számítást. Az 1500 lelkész 6 év alatt befizet — amig a nyugdíjintézet nem működik — csak 1500 koronával számítva 2,250.000 K-át, az egyházak 40 koronájával évenként 6 évre 360.000 K-át, az országos közalapnak 15 százalékja cirka 180.000 K-át az államsegély, mely erre a célra évi 400.000 K-át ad 2.400.000 K-át: nem tekintve egyéb mellékes jövedelmekre, 3 év múlva lesz a nyugdíjintézetnek 5,250.000 K tőkéje, nem is számítva a kamatokat, ami többre megy 100.000 K-nál. Ennélfogva, mikor a nyugdíjintézet működni kezd, lesz a jövedelme legalább 5 milliónak 3 és fél °/0-a 175.000 K államsegélyből 400.000 „ 2 ezer lelkésztől per 70 K 140.000 „ egyházaktól per 50 K 100.000 „ közalap 15°/0-a 30.000 „ vagyis eltekintve más jövedelmi forrásoktól, tiszta bevétel 845.000 K lesz évenkint, amit felhasználni teljes képtelenség, mert a lelkész — azt hiszem legalább — nem kívánkozik nyugdíjba, mig egyházát vezetni, hivatalát folytatni képes ; azok száma pedig, kik kényszernyugdíjba küldetnek, — reményiem — igen csekély lesz. így azon tömérdek összegnek, a 845.000 K évi bevételnek legnagyobb része ismét tőkésíttetik, úgy hogy 20—30 év múlva 20—20 millió tőke gyüjtetik össze, amikor a tagoknak már esetleg semmit sem kell fizetni. De a mostani nemzedéknek könnye, özvegyek és árvák átka tapad reá letörölhetetlenfíl. Nem vétetett figyelembe a törvény alkotásnál, hogy a lelkésznek, rendkívüli eseteket kivéve, nem is volna szabad hivatalát elhagyni s a nyugdíjat igénybe venni, mert akkor hol lesznek káplánjaink? A törvény kimondja, hogy 2 gyakorlati évet kell nekik szolgálni. Hol töltsék el ezt, ha nem olyan idősebb, tapasztalt lelkészek mellett, mint eddig is, hol módjuk, alkalmuk volt tanúlni oly gyakorlati dolgokat, melyeket az iskolában elsajátítani nem lehetett. Az olyan lelkész igen kevés, aki testi vagy lelki fogyatkozásai miatt hivatalát nem folytathatná ; az időben való előhaladottság pedig, magában véve nem elegendő ok, hogy a nyugdíjba menetelt vonja maga után. Erkölcsi testületben, minő az egyház, nem szabad mindenkor és minden tekintetben a törvény rideg paragrafusaihoz ragaszkodni, mert a betű megöl stb. Most a még életben levő és bajt nem okozó elaggott lelkészek és káplánok fektettetnek Prokrusztes ágyába s ha eljő az idő, az a 65—70 év, amikor talán legüdvösebb a lelkész szolgálata, — menni kell nyugalomba, mert bizonyos érdekek ezt követelik. Ezután nem lesz lelkész, aki káplánt tartson, mert menni kell nyugalomba. Hol helyezzük el az országban évenként azt a 60 — 70 segédlelkészt, akik iskoláikat végzik? Mert ha ezeket elhelyezni akarjuk, akkor nem kell nyugdíjintézet s ba ez van, akkor úgy járnak ezek is, mint sok egyetemi tanfolyamot végzett ifjak, különösen tanári pályára készülők, hogy vagy a szülői háznál kell tölteniök az időt, vagy más foglalkozást keresniük, ami talán nem is illik mindenkor össze a lelkészi hivatással. És az ilyeneket a gyülekezetek nem ismervén, nem választják meg soha és lesznek lelkészproletárok, amilyenek eddig még nem voltak, vagy esetleg feldúlják egyik-másik lelkész nyugalmát s kényszernyugdíjba kergetik. De már megvan a királyilag szentesített nyugdíjintézeti törvény, amit megváltoztatni nem áll módunkban, arra kell törekednünk, hogy annak szigorát tőlünk telhetőleg enyhíteni próbáljuk. Mikor a törvényhozó testület kimondotta, hogy visszamenőleg minden lelkésznek meg kell fizetni szolgálata idejére a belépési és évi díjakat, merem hinni, sőt nyíltan vallom, hogy senki sem tett a törvényjavaslat készítői között gyakorlati számítást arra nézve, hogy teljesíthető-e, amit a törvény követel. Elfelejtették azt, hogy sok szegénységgel küzdő lelkész van, kinek be kell lépni a nyugdíjintézetbe, hogy 1600 K fizetésen nyomorog gyakorta népes családjával s ilyenekre róttak ezreket, hogy egyszerre, vagy rövid idő alatt fizessék meg; de honnan, miből ? Hiszen, ha valaki az ilyenek anyagi helyzetét ismeri, még jótállást sem vállal mellettök s hitelűket veszítve tönkre kell menniök. * A törvény alkotói, helyesebben mondva: a javaslat készítői között tudtunkkal egy sem volt lelkész, vagyis olyan, aki a mi nyomorúságos anyagi helyzetünket kellően ismerte volna. Mindannyian világi embe
