Dunántúli Protestáns Lap, 1907 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1907-05-19 / 20. szám
DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 353 előirt esküt letette. Ha nem vétetik bele a 35. § ba az, hogy ez is kötelező a szerzetes iskolában, akkor csakugyan a szerzetesektől és apácáktól nem fogjuk megkívánhatni azt, amit megkívánunk még a nemzetiségiektől is, hogy tanítóik annyira tudjanak magyarul, hagy magyarul tanítani is képesek legyenek. És itt méltóztassék elhinni, nem szólok minden aggodalom nélkül. Itt a fővárosban is vannak oly apácák, akik nem tudnak magyarul. Itt nem messze Zsámbék, teljesen idegen, magyarul nem tudó apácákkal, vagy nem tudom milyen más falukban apácák vannak, és bizony nem tudnak magyarul. Erre talán azt mondják, hogy más lapra tartozik. De veszem Kornárommegyét, ahol meglehetően ismerem a viszonyokat. Van ott eddig 6 helyen elemi oktatással foglalkozó apáca zárda és egy tiszta magyar faluba, Naszvadra, most nemrégiben nem tudom honnan, elég az hozzá, hogy apácák jöttek, elemi iskolát nyitottak. Van négy apáca a tiszta magyar faluban, de csak egyik tud közülök jól magyarul, a többi nem. Igazgatónő — a négy közül nem a magyar, hanem másik, — akinek csak óvónői oklevele van. Ezek oly tények, amelyeket kétségbe vonni nem lehet. Ha most az új törvény a magyarságra, a képesítettségre súlyt akar fektetni, akkor ha meg is marad a törvény 3D. § a, érdemileg kivánatos, hogy ezek a kötelezettségek oda bevitessenek, hogy a törvényben az apácáknak és szerzeteseknek több jogot ne adjunk, mint a többi felekezetek iskoláinak. Általában is, én nagyon megfontolandónak tartom azt az irányzatot, amely ma nagyon lábrakap és ha a törvény így maradna, amint van, még jobban lábrakapna, hogy ne tanítókat meg tanítónőket, hanem szerzeteseket alkalmazunk elemi iskolákban. Onagyméltóságára hivatkozom, aki most legközelebb bocsátott ki egy rendeletet, hogy a tanítónőknek magánúton való képesítését korlátozzuk, mert őket elhelyezni nem bírjuk. Én üdvözöltem a rendeletet és bejelentettem, hogy hozzá alkalmazkodni fogok. De méltóztassék csak megnézni, annak a sok tanítónőnek a legnagyobb része, aki nem kap állást, mert nem kaphat, szerzetes képezdékből kerül ki, úgy, hogy minden pályázatnál, még a református iskoláknál is, nagy száma van azoknak, akik a szerzetes iskolákból kerültek ki és az államhoz, községhez és felekezethez folyamodnak alkalmaztatásért, azt mondván, hogy mi előlünk a kenyeret apácák veszik el, mert már divatba jött a róm. kath. elemi oktatásnál apácákat alkalmazni. Pedig itt a cealádfentartó embereket kellene alkalmazni, hiszen országos érdek, hogy itt megélhetési módokat teremtsünk tisztességes családok részére, nemhogy még kedvezménnyel köny-354 nyebbé tegyük ezt a helyzetet, hogy valamely községnek, ha apácát alkalmaz, nem kell sem számadást, sem költségvetést mutatni, mert megkapja az állandó összeget a .900 és 700 koronát. Erre őnagyméltósága az indokolásban azt mondja, hogy ezt azért tették bele a képviselőházban, mert az apácák és a szerzetesek szerényebb igényekkel is megelégedhetnek. Igaz, ők örökös szegénységet fogadtak, tehát kétségtelenül kevesebbel is megelégedhetnének, csakhogy ez a kevesebb, ha jól megnézzük a törvény betűje szerint, nem a kevesebb, hanem talán a több. Nevezetesen a törvényben is ki van mondva, hogy, ha valamely egyház eddig a fizetést biztosította, azt le nem szállíthatja, hanem csak azontúl kezdődik az államsegély. A szerzetesekre és apácákra nézve tehát, miután eddig államsegélyt nem kaptak, az 800 koronára biztosítottnak veendő, aminél kevesebből nem is élnek meg. Ehhez járul a szerzeteseknél 900 korona. így tehát 1700 korona kezdő fizetésről van szó, bár igaz, hogy ezzel végzik is. Pedig a többi tanító 1700 vagy a tanítónők 1500 koronáig hosszú szolgálati idő után juthatnak csak el. Nem akarok hosszas lenni, bár ki tudnám mutatni több szakasznak lényeges voltát arra nézve, hogy azok a szerzetesekre nézve is kötelezővé tétessenek, csupán azt az indítványt teszem, hogy magam részéről visszatérek őnagyméltóságának a kultuszminiszter urnák mindenesetre jól megfontolt és a törvényjavaslat szellemével egyező eredeti fogalmazásához és javaslatához. Neki volt arra oka, hogy miért fogalmazta, mikor a képviselőház elé beterjesztette ezt a javaslatot, úgy, amint az eredetileg volt, hogy t. i. a jelen törvényjavaslatban foglalt rendelkezések a tanítónőkre épp úgy alkalmazandók, mint a tanítókra. Ez áll minden hitfelekezeti tanítóra, tehát ha ilyenek az apácák és a szerzetesek, azokra is áll. De külön törvényt csinálni reájuk és azt mondani, hogy ezeket majd, miként a 35. §. mondja, külön miniszteri rendelettel fogja szabályozni a közoktatásügyi miniszter, nem tartom helyesnek. Sőt még egyet kénytelen vagyok itt felemlíteni. Az van itt a 32. § ban, hogy minden tanító, tartozzék bármely felekezethez, bármely nemzetiséghez, egyenlő szövegű esküt tartozik letenni a tanfelügyelő kezébe, akár élvezzen az iskola államsegélyt, akár nem. Ez a 32. §. oda van állítva ebbe a szerzetes- és apáca paragrafusba, de a végére az van téve, hogy : „az eskütétel körüli eljárásnak módját a vallás- és közoktatásügyi miniszter rendeletileg állapítja meg.“ Hát ők nem tehetik ugyanazon esküt és ugyanazon a módon, mint ahogy teszik a többi tanítók ? Kivételt tenni, mikor a A Tokaji Bortermelő Társaság szállít Tokajból 20 palack 0*7 literes 3 éves TOKAJI szamorodni bort 20 koronáért, ládában bérmentve a megrendelő vasúti állomására.
