Dunántúli Protestáns Lap, 1906 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1906-12-30 / 52. szám

935

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

936

Ez a határozat megakasztja a Kálvineum létesítését.

E rövid visszapillantás is mutatja, hogy mozgunk, teszünk, veszünk, sokan gyötrődünk, de valami nagy előhaladásra nem tudunk rámutatni. Mutatja, hogy nem lehetünk megelégedve se magunkkal, se viszonyainkkal; hogy össze kell szedei erőnket egyenként és Összesen ; hogy őrködni kell és óvakodni, hogy szakadás ne támadjon a vezetők és vezetettek között és hogy az elv, amely szerint a kormányzó székekben ülők csak elsők az egyenlők között, el ne homályosuljon... De azt is mutatja a visszapillantás, hogy mind emellett is terméketlennek se tarthatjuk az elmúló esztendőt. A komoly készülődések, ültetgetés és öntözgetés után majd eljő a kívánt aratás. Ami jó, az lassan érik, de megérik.

Meghozta ez az év a tanítói fizetések rendezését is. Nem olyan mértékben ugyan, mint ahogy a tanítók joggal várhatták volna, de legalább lehetővé lett az, amit zsinatunk is óhajtott, hogy csak valamivel is türhetőbbé legyen a tanítók nyomorúságos helyzete, hogy 1000 korona lesz az alapfizetés mindenütt. A tanítók egyáltalán nincsenek megelégedve. Nem is csoda; 8 felső osztályt végeznek, 40 évig szolgálnak, 26 — 30 órán tanítanak és még sincs olyan fizetésük, mint van általában azoknak, akik hasonló képzettséggel bírnak. Úgy látszik, nem lesz nyugalom addig, mig fel nem veszik őket az állami tisztviselők sorába és be nem osztják a XI., N., IX. fizetési osztályokba . . . Ekkorra aztán talán a lelkészekre nézve is —eljő az a boldog idő, amikor alapfizetésük 2400 koronára fölemeltetik és korpótlékot is kapnak... A tanítókra nézve minden esetre megnyugtató és örvendetes, hogy ezentúl a kántortanítói díjat is befogják számítani a nyugdíjba. Ezzel igen nagy sérelmük orvosoltatott.

Végül megemlékezem gróf Apponyi vallás- és közoktatásügyi miniszternek arról a nyilatkozatáról, amelyben azt mondotta dec. 13-án, hogy »hála Istennek, talán soha sem volt ebben az országban oly békés egyetértés a különböző hitfelekezetek között, mint aminő most van.« Igen rosszul esnék nekem azt hinni, hogy gróf Apponyinak ezen nyilatkozatában nincs semmi őszinteség; hogy e szavai, mint a diplomatáknál oly gyakran megesik, csak a valóság elleplezését célozzák. Inkább azt hiszem, hogy ő ott a magasságban nem látja a mindennapi élet gyűlölködéseit, hogy őrszemei félreveszetik; talán úgy tudják, hogy neki az ilyen ideális állapot tetszenék s ezért azt súgják a fülébe. De ha így van is: az ilyen tévedés is nagy hiba egy államférfiban. Szó sincs róla, hogy az országban példás, megnyugtató békés egyetértés volna. A

legnagyobb fokú féltékenység tapasztalható minden felé. A pápának a magyar püspökökhöz 1886-ban intézett körlevele immár termi gyümölcseit a felekezeti féltékenység és türelmetlenségben, minek megannyi gyúpontjai a buján tenyésző római kath. egyesületek. Maga a jelszó, hogy Magyarország Mária országa legyen, harcot és a többi felekezetek szerzett jogának, a jogegyenlőségnek elkobzását jelenti. Mert hogyan lehetne másként Mária országává hazánk ?! Ebbe a harcba évről-évre mindjobban belesodródunk. Ennek a harcnak pedig soha senki hasznát látni nem fogja; ezért a nemes, hazafias lelkek méltán aggódnak... Akik ma azt mondják, hogy nálunk békés egyetértés van, azokról azt mondjuk Jeremiással, hogy »gyógyítják az én népem romlását hazugsággal, mondván békesség, békesség, de ugyan nem Ion békesség.«

Hálával a gondviselő Isten iránt és 0 benne vetett reménnyel búcsúzunk ez évtől s megyünk át a következőbe.

K. J

Az egyház reformálásának szükségességéről.

Irta Kálvin János. Ford. Ceglédi Sándor.

(Folytatás.)

Hasonlóképen kijelentjük, hogy az egyháznak oly egysége, minőt Pál apostol ir le, előttünk szent, s átkot mondunk mindazokra, akik azt megrontják. Azon elv, melyből Pál apostol az egységet levezeti, a következő: „Egy az Ur, egy a Hit, egy a Keresztség. Egy az Isten és mindeneknek atyjok“, ki bennünket egy reményre hivott el. Tehát akkor leszünk egy test s egy lélek — amint ott megparancsolja — ha az egy Istenhez ragaszkodunk, elébb összefűzvén magunkat a hit kötelékével. Továbbá emlékezetünkben fel kell újítanunk azt, amit más helyen mond, hogy t. i.: „a hit Isten igéjéből vagyon“. (Róm. X., 17.) Állapítsuk meg tehát, hogy közöttünk szent egység akkor jő létre, mikor azok, kik a tiszta tudományban egyet értenek, Krisztusban eggyé nőnek. S bizonyára, ha bárminő tan terén való egyesülés elég volna, akkor mennyivel is inkább lehető volna, hogy Isten egyházát istentelenek szentségtelen pártjai szétszakgassák ? Ez oknál fogva az apostol mindjárt utána teszi, hogy a lelkészi hivatal „a szenteknek egy testbe való kötöztetésekre, a szolgálatnak munkájára, a Krisztus testének építtetésére“ van szervezve, „hogy ne legyünk többé gyermekek, kik habozzunk s idestova hajtassunk a tudománynak bármi szele által“, „hanem az igazságot követvén szeretetben, mindenestől fogva növekedjünk abban, aki a fő.“ (Eféz. IX., 14.) Vájjon az egyház egész egységét az igaz tudomány szent egyetértésében .nyíltabban összefoglalhatta-e, mint mikor a Krisztushoz, az ő megismeréséből folyó hitre s az igazságnak való engedelmességre hiv ? S ez nem szorul hosszabb bizonyításra azoknál, kik azt gondolják, hogy az az egyház amaz akol, melynek élén csak Krisztus áll, hol csak Krisztus szavát hallják s azt megkülönböztetik az idegenek szavától. Megerősíti ezt